Vendégrevü, unortodox sorrend, egyszeri alkalom (BFZ, Korsten, Siirala)

2012. február 18.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Antti Siirala – zongora
Vez.: Gérard Korsten

MENDELSSOHN: I. (c-moll) szimfónia, op. 11
BRAHMS: II. (B-dúr) zongoraverseny, op. 83

*

Volodosszal nincs szerencsém! Volt, amikor én nem mentem el – még hogy egy beugró ismeretlen orosz kölyökre?
Szóval, ez van! Az ember a bűneit idővel levezekelheti, de a hülyeséget keményen bünteti a sors. Már meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy lemondta.

Máskülönben, lehet, hogy a számomra ismeretlen Antti Siirala lesz a nagy felfedezés, úgy, mint legutóbb – a szintén beugró – Gérard Muraro?

Nos – hogy a végén kezdjem –, nem így történt.

Antti Siirala emberként rokonszenves, zongoristaként korrekt, muzsikusként viszont teljesen közömbös figurának tűnt. Technikailag nem nagyon tudok belekötni, igaz, nagyon nem is szokott érdekelni, hogy mennyire sikerült rögzíteni a motorikus reflexeket. Nyilvánvaló, hogy tagolásból és formálásból is elsajátított ezt-azt, például: „ugyanazt a frázist másodszor kissé halkabban”. A felkészültségnek ez a foka hellyel-közzel kompetens előadóvá teszi a finn muzsikust például a Brahms-versenyműben, de azt hiszem, a „kompetens” kifejezés egy szólista esetében inkább pejoratív, mint hízelgő jelző...

Azt sem nagyon tudom mire vélni, hogy a rendszerint igen magas szinten muzsikáló Fesztiválzenekar most kissé zilált. Apróságokról van szó, a zenekar saját hangja, a „sound” most is gyönyörű, de a lassú tételben mintha fogyna a türelem. Kisebb hibák, egy csúnya oboaszóló, horribile dictu egy ütemmel elsietett belépés – nem ehhez szoktunk.

Antti Siirala Schumann op. 28-as románcát játszotta ráadásul. Az előzményekhez hasonló szépséggel, összeszedetten – és többnyire érdektelenül.

Azért különösen kár, hogy ezzel az útravalóval kellett hazaindulnunk, ebből a szempontból feltétlenül szerencsésebb lett volna, ha a koncertprogram az ortodox versenymű–szimfónia sorrendet követi. Az első félidőben elhangzott Mendelssohn sokkal barátságosabb képet festett a közreműködő vendégekről – pontosabban akkor még csak az egyikükről.

Gérard Korsten hatékony karmester. Komolyan veszi a feladatát, szemmel láthatóan – és füllel hallhatóan – semmilyen energiával nem takarékoskodik. Furcsa élmény, és amennyire az auditív memória messze nem olyan megbízható, mint a vizuális, nem is könnyen bizonyítható, de a zenekar mintha a szokásosnál hangosabban szólna. A zene olyan eleven, pulzáló, lélegző és beszédes, ahogy azt szeretem, de – dacára a szép pianissimóknak – végül kissé hajszoltnak és fárasztónak találom. Ha választanom kellene, akkor ezerszer inkább ezt a vibráló feszültséget választanám a semmitmondó óvatoskodással szemben, mindazonáltal Korsten nagyon sokat profitálhatna abból, ha néha merne kicsit szemlélődőbb és meditatívabb lenni.

Nem szeretnék általános szentenciákba bonyolódni a végére. Mérleget vonni akkor kellene, ha a Fesztiválzenekar állandó karmesterét, rendszeres vendégét, sokszor visszatérő szólistáját hallottuk volna. Változó színvonalú, sok szépséget és sok problémát tartalmazó hangversenyt hallottunk 18-án, ebben a formában biztosan utoljára.