Vegyes benyomások (A Drezdai Staatskapelle)

2008. május 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Drezdai Staatskapelle
Lars Vogt – zongora
Vez.: Myung-Whun Chung

WEBER: A bűvös vadász – nyitány
MOZART: d-moll zongoraverseny K. 466
BRAHMS: IV. (e-moll) szimfónia

Amikor Weber nyitánya elkezdődött, meglátva Myung-Whun Chung koncentrált és igen erőteljes mozdulatait, bizakodással tekintettem a hangverseny további része elé. A karmester rendkívül határozottnak és elszántnak tűnt, olyannak, aki nagyon tudja, mit szeretne hallani, és elképzeléseit minden lehetséges eszközzel meg is valósítja. De sajnos ezek a gondolatok fokozatosan elszivárogtak, s helyükbe a kétség érzése furakodott.

Az, hogy a Drezdai Staatskapelle elsőrangú zenekar, egy pillanatig sem volt vitás. Különösen a vonóshangzás volt az, ami lenyűgözött. És nem csak a hegedűsök hangképzése csodás, de például a csellószólam valami olyan elképesztően szép hangszínt tud produkálni, ami valóban ritkaságszámba megy. Más szóval, elég hamar kiderült, hogy ha bármi bajom van azzal, amit hallok, azt elsősorban a dirigens számlájára leszek kénytelen írni.

Visszatérve Weber nyitányára, és Myung-Whun Chung ezzel kapcsolatos tevékenységére: a bíztató kezdet ellenére valahogyan mégsem győzött meg igazán, de valójában egyáltalán nem tudtam megfogalmazni, mi is a bajom vele. Mozart zongoraversenye kellett hozzá, hogy végre megértsem, mit is hiányolok a karmester tevékenységéből.

Bár az első oboistának kifejezetten rossz napja volt, és a fúvósok általában véve sem voltak a legkirobbanóbb formájukban, a zenekar, annak ellenére, hogy a nyitányhoz képest igencsak csökkentett létszámmal ült a színpadon, erőteljesen, nagyon meggyőzően játszott. A problémák tulajdonképpen a zongora bekapcsolódásával kezdődtek. Azonnal érződött ugyanis a karmester és a szólista közti felfogásbéli ellentét.

Lars Vogt hihetetlen finomságokra képes, billentése lenyűgöző, nagyon muzikálisan, rendkívül beszédesen zongorázik. Az első hangok után kiderült, hogy határozott elképzelése, mondanivalója, közölnivalója van Mozart versenyművét illetően. Érzésem szerint ezen elképzelések nem feltétlenül egyeztek meg a dirigenséivel. Az első tételben többször érződött, hogy Lars Vogt például gyorsabb tempót diktált volna, de a zenekar visszahúzta őt. Myung-Whun Chung nem igazán volt partner a kissé szabadabb felfogásban. Ő talán egy sokkal szokványosabb Mozart-interpretációt akart volna hallani.

Vogt saját kadenciáit játszotta, amelyek a megszokottaknál kevésbé voltak Mozartosak, de a magam részéről nagyon izgalmasnak találtam őket. Illetve csak az elsőt, mert a záró tétel kadenciája sokkal inkább meglepőnek nevezhető, mivel olyannyira rövidke volt, hogy maga a karmester sem vette kellő időben észre, hogy már vége van. A versenymű előadásában egyébként is meglehetősen sok volt a baki, elsősorban a fúvósok soraiból, de a zongorista is melléütögetett időnként.

Lars Vogt tulajdonképpen a ráadásszámként elhangzott Chopin Nocturne interpretálásával győzött meg végleg. Odáig azért meginogtam néha, hogy zseniális zenésznek, vagy mégis inkább csak virtuóz szemfényvesztőnek tartsam-e a művészt. A ráadás közben aztán ez a kérdés pillanatok alatt eldőlt bennem. Valóban nagyon nehéz volna megfelelő szavakat találni arra, hogyan is játszotta el Lars Vogt ezt a négy-ötpercnyi művet. A rövidke darabba nagyjából egy romantikus regény mondanivalóját sikerült belesűrítenie, maradéktalanul kihasználva a zongora dinamikai és hangszínbéli lehetőségeit, valamint az időt, mint az egyik legizgalmasabb eszközt. Sok minden elmondható tehát zongorázásáról, érvelhet bárki, hogy nem elég stílushű, hogy a kadenciái túl modernek, hogy felfogása Mozart zenéjéről talán kicsit szokatlan, de hogy nagy muzsikus, ahhoz érzésem szerint semmiféle kétség nem férhet.

Brahms Negyedik szimfóniájának kezdő taktusaival akár meg lehet alapozni az egész mű atmoszféráját. Ha az a néhány pillanat igazán tud hatni, a többi már szinte megy magától. Jelen esetben, úgy éreztem, az a néhány pillanat kihasználatlanul maradt. A koncert elején még oly biztatónak tűnő mozgáskultúra, amit a karmester képviselt, Brahms szimfóniájában már kissé egysíkúvá, számomra olykor nehezen követhetővé vált, s a második tételt például kimondottan unalmasnak éreztem. Mindazok az erények, amelyektől Lars Vogt zongorajátéka oly izgalmas volt, vagyis a beszédesség, a gondolkodás, az ötletesség, a valamit közölni akarás, Myun-Whun Chung dirigálásából hiányzott kissé ezen az estén. Bár mozdulatai mély átélésről és hatalmas energiák megmozgatásáról tanúskodtak, a szimfónia hangzásában ez számomra kevéssé volt érzékelhető. Kivételt csak a negyedik tétel képezett, de ha alaposan meggondoljuk, azért ez valószínűleg inkább Brahms zeneszerzői tehetségének tudható be.

Illetve természetesen ennek a 460 esztendős remek zenekarnak, ahol olyan muzsikusok ülnek, mint például az első fuvolista is, aki a zárótétel csodálatos szólójával felejthetetlen pillanatokat szerzett a Nemzeti Hangversenyterem közönségének.