Vége jó - minden jó (Schiff és a 7. Beethoven)

2006. május 15.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Schiff András Beethoven-bérletének 7. hangversenye

BEETHOVEN:
e-moll szonáta, Op.90
A-dúr szonáta, Op.101
B-dúr (\"Hammerklavier\") szonáta, Op.106

A hiba bizonyára bennem volt, de ez a koncert nem indult jól. Eleve ha az ember beül Schiffet hallgatni, és a színpadon ülő nézők között megpillantja a pólóban és farmerban helyet foglaló Fáy Miklóst, akkor már nem tud elfogulatlanul a zenére figyelni, hanem félszemmel kettejük \"párbaját\" is nyomon követi - itt jegyzem meg, hogy ha aranyóra nem is, de aranylánc azért volt.

S ha már az ember tekintete elkalandozik, az is feltűnik, hogy tényleg hunyorog a világítás, amikor átáll koncertfényre; hogy az \"ajtónálló\" hosztesszek szoknyájának hossza is hagy némi kívánnivalót maga után, mert ugyan a lábak, amiket nem rejtenek el, szépek, de ez mégsem a miszwördhángeri, és mi sem vagyunk fásyádámok.

Esetünkben a figyelemelterelés tetéződött még azzal is, hogy a műsorközlő hölgy - kapva azon az apropón, hogy a szólista bejelenteti, szünet nélkül kívánja eljátszani a három művet - némi reklámot penderített elő a koncertszervező társulásnak.

A zongorista is kivette a részét a jóból, mert a bejelentés után a közönség további jó néhány kínos percig várakozhatott, már-már azt gondolván, hogy mégsem marad el a szünet, csak előrehozták, de végül a főszereplő is megjelent a színpadon. Ezalatt az ember, hogy mulassa az időt, jobb híján belenéz a műsorfüzetbe, ahol egy hosszú interjút talál az est programjáról, amely igen szórakoztató, ízelítőül két mondat belőle (amelyet az interjúkészítő eredetileg kérdésnek szánt):
\"Feltűnő, hogy (Beethoven kései szonátáiban - SzB.) mennyire előtérbe kerül a téma-, és motívumtömörítés és -gazdálkodás. Szemben a középső periódussal a funkcionális elemek összetartozása észrevehetően megnőtt.\"

S akkor hátravan még egy tényező, a koncert műsora. Általában nem vagyok híve az olyan ciklus-műsoroknak, ahol az időrend a rendezőelv. Legfeljebb akkor tudnám elfogadni, ha valóban egymás után született művekről lenne szó (szomszéd, vagy azonos opuszok). Egyébként csak egy öncélú megoldásnak tekintem, melynek lehet előnye is, hátránya is. Ezt a három szonátát nem jó egymás után hallgatni, és pontosan azért nem, mert hasonlóak. (S ha még az előadó szünetet sem tart köztük, az is kiderülhet, hogy a hangversenyterem ülőalkalmatosságait nem arra tervezték, amire használják, 40-50 perc után igen kényelmetlenné válnak.)

Ekkora bevezető után csalódást kell okoznom, mert a koncertre vonatkozólag semmi eget rengetőt nem tudok mondani: jó volt.

A háromból az e-moll szonátáról mondható el leginkább, hogy közkedvelt - talán rövidsége, formai átláthatósága és relatív dallamossága okán. Érdekes módon mégis ennek az interpretációja kapott meg a legkevésbé, elsősorban az első tételé: Schiff túl sok mindent akart kiemelni túl sokféle módon, és ez a jó értelemben vett ritmikai, hangszín- és hangerőbeli egységesség kárára ment. Még azt is megkockáztatom, hogy egy-egy sforzatóval, vagy deklamációval kiemelt hangnál kellemetlen hangszíne volt billentésének - meg is jegyeztem, hogy ezúttal nem a saját Bösendorferén játszik -, de az is igaz, hogy ugyanakkor elképesztő pianissimókat volt képes megszólaltatni.
A második tételben el tudtam volna viselni, ha a téma-dallam még éneklőbb, ahogy a szerző is kéri: \"…und sehr singbar vorzutragen\".

A másik két szonátában - pedig sem az A-dúr, sem a Hammerklavier szonáta nem tartozik a nagyon könnyen fogyasztható művek közé - nem tűnt fel a hangszín-probléma, de más sem: itt már a megszokott lenyűgöző tökéletességgel és kontroláltsággal csendültek fel a hangok, ami az előadó esetében természetesen mindig hasonló színvonalú muzsikálással is párosul, és ez lenne az előadó-művészet lényege: hideg fej, meleg szív. Schiff zongorázását hallgatva értelmet kap az állítólagos Liszt-mondás (\"zongorázni végtelen egyszerű: mindösszesen csak a megfelelő időben a megfelelő módon a megfelelő hangot kell leütni\"), az ő zongorajátéka valóban így szól, az az ember érzése, hogy ezt bárki tudná csinálni. Innen nézve még inkább érthetetlen, miért sikerült olyanra az e-moll darab.

Ráadásként (kárpótlásul Donohoe-ért) Bach b-moll prelúdium és fúgája csendült fel a Wohltemperiertes Klavier I. kötetéből. Erről csak annyit, hogy tökéletesség ide, vagy oda, ha választhatok, Schifftől inkább Bachot hallgatok, mint Beethovent.