Óvatos lépések, és egy csöndes kérdés (A Pannon Filharmonikusok a Nemzeti Hangversenyteremben)

2006. január 20.
Nemzeti Hangversenyterem
Pannon Filharmonikusok
Jandó Jenő - zongora
Vez.: Hamar Zsolt

SZTRAVINSZKIJ: Tűzmadár szvit (1919)
BARTÓK: II. zongoraverseny
MUSZORGSZKIJ: Egy kiállítás képei

Jó ómen a teltház. Azt hiszem, büszkék lehetnek magukra a Pécsiek, ez még fővárosi zenekaroknak is csak ritkán szokott sikerülni ebben a nem csekély méretű teremben. Igaz, hogy remek a PR-juk, s a 2010-es dátum közeledtével egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az egyéb külsőségekre is. Merthogy a közönségnek minden számít. Az is, hogy a hölgy tagok csinos \"egyen-estélyiben\" lépnek a színpadra, hogy a meghajlás gondosan tervezett koreográfia szerint történik, és persze Hamar Zsolt karmester agilis, lendületes egyénisége, profi nyilatkozatai, hozzáállása is sokat lendít a dolgokon.

És persze ott a műsorpolitika. A közönség részéről \"komoly odafigyelést\" igénylő darabok mellett mindig jelen vannak a \"népszerűek\" is, ahol csupa ismerős hangnak örülhetünk.
Aznap este ez utóbbi kategóriát az Egy kiállítás képei jelentették, persze a ráadás Poloveci táncokkal együtt. A nézőtéren egészen világosan elkülönült egymástól a koncert két félideje. Míg az első rész alatt csupa megfázott, köhögőrohamokkal küzdő, dekoncentrált ember ült, addig a második félidőre egy makkegészséges társaság hallgatta szájtátva a mindenki számára kedves dallamokat. Annyiban igaza volt a nézőtérnek, hogy a zenekar is sokkal jobban teljesített a második részben, mint az elsőben.

A Sztravinszkij-darab - minden újdonságával együtt - egy varázslatos mese. Rengeteget lehetne játszani hangszínekkel, az izgalmas harmóniaváltások meglepetést okozó, gördülékeny megvalósításával. A mindezek hiányában kicsit rideggé realizálódott történetből leginkább a gördülékenység hiányzott. Mondhatnánk, hogy ennek oka a karmester szögletes mozgásában keresendő, de valószínűleg ez a sok tördelt mozdulat nem véletlen. Hamar Zsolt mindenütt ott van. Minden belépés előtt ott a megelőző pillantás: \"Te jössz\", és csak aztán maga az intés. Valószínűleg e nélkül sokkal magasabb lenne a rizikófaktora az előadásnak. Így minden megszületik, csak kicsit darabos változatban.

Kis pakolás után felemelkedik a színpadra az impozáns Steinway zongora, visszajön a zenekar bal fele és a karmester is, ezúttal Jandó Jenővel az oldalán.
Jandó kottából játszik. Baj? Nem. Ennél a darabnál meg pláne nem.
Sokféle koncentrációval lehet pódiumon teljesíteni. Jandóé egészen magától értetődő, azt az érzetet kelti a hallgatóban, mintha bárki képes lenne arra, amit ő csinál. Most is úgy játszik, olyan természetesen, mintha otthon, a nappaliban próbálnának éppen. Gyakorlatilag egy egész zenekart visz végig a darabon az az értelmes összefogottság, erőteljesség, ami a zongorázásából sugárzik. Hamar Zsolt pedig a tolmács szerepét tölti be a szólista és a zenekar között, azaz Jandó íveit igyekszik apró darabokra tördelni, hogy a szemben ülők számára is követhetők legyenek a történések. Megint csak az a helyzet, hogy nem tehet mást.

Az orosz romantika már a legtöbb helyen a maga teljességében szólal meg. Voltak itt is borulások, de sokkal több a profi megoldás (egészen kimagasló volt például a szegény Smüle trombitása). Ebben a darabban voltak a leginkább hallhatóak azok a kezdeti lépések, amik garanciát jelenthetnek a zenekar további fejlődésére nézve. Például az, hogy minden egyes játékos törődik az arányokkal, a hangszínekkel. Több-kevesebb sikerrel, de nemcsak az egyéni formálásra figyelnek, hanem egymást is igyekeznek hallgatni. Ez egyértelműnek tűnik, de sok zenekarnál megfigyelhető, hogy a játékosok szinte csak magukkal és esetleg még a karmesterrel foglalkoznak. Amin sokat kellene javítania az együttesnek, az a vonós részleg, elsősorban a hegedűk. Szinte csak egyféle hangszínen képesek játszani, az sem tartozik a legszebbek közé.

A koncert végén tombolva köszöni meg a közönség a zenekar szép pillanatait, a lelkes, felszabadult játékot. Igen, talán ez az egyik legnagyobb érdeme az együttesnek. Nyomát sem látni a görcsös, bizonytalanságot keltő, bénító figyelemnek. Mindenki teljes nyíltsággal adja, amit tud.

De azért hazafelé menet a felhevült finálé ellenére is visszaköszön a koncert eleje egy kérdés formájában: vajon a Bartók-évforduló évében megszólal-e majd ez a zongoraverseny is egyszer a maga teljességében, egy minden ízében profi előadói apparátus tolmácsolásában?

Reméljük a \"legjobbakat\"!
Mert hát: hol van még Karácsony?