Vastapsoljunk! (Schiff és a BFZ)

2007. július 9.,10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Zongorán közreműködött és vezényelt: Schiff András

HAYDN: g-moll („A tyúk”) szimfónia, No.83
SCHUBERT: V. (B-dúr) szimfónia
MOZART: Don Giovanni – nyitány, K.527
d-moll zongoraverseny, K.466

Egy szerencsés véletlen folytán két egymás utáni estén is meghallgathattam Schiff András és a Budapesti Fesztiválzenekar Haydn–Mozart–Schubert-hangversenyét. Az első este után, megvallom, némi tanácstalanságot éreztem, nem tudtam, mit is gondolok igazából mindarról, amit hallottam, még akkor sem, ha összességében jó érzésekkel távoztam a Művészetek Palotájából. Másodszorra már teljes bizonyossággal tudtam, hogy a koncert kivételesen jó volt, de igazán megindokolni, szavakba foglalni megint csak nem nagyon sikerült.

Amikor a siker óriási, brávózás és éljenzés, vastaps jutalmazza a művészeket, önmagában sajnos még nem sokat jelent. Valamiért rettentően szeretünk tapsolni, pláne imádunk vastapsolni. De vajon miért? Nem kizárt, hogy a hallgatóság legtöbbször előre elhatározza, hogy tetszeni fog-e neki, amit majd hall, vagy sem. A tényleges történés ezen sokat már nem változtat, eltekintve persze attól, ha valami egészen botrányos, vagy váratlan dolog történne, de ilyesmi sajnos ritkán esik meg, sőt ha meg is esik, legtöbbször a hallgatóság igen nagy részének fel sem tűnik. Ha a zenekedvelő polgár Schiff Andrásra vesz jegyet, biztos lehet benne, a világ egyik nagy muzsikusát látja, hallja majd, s talán sokaknak már ez a tény önmagában is elég ahhoz, hogy kitűnően érezzék magukat, igazi figyelemre már nincs is szükségük, talán nem is fontos nekik, mi az, amit a művész közölni szeretne. Mert hogy igazából nem figyelünk a zenére s a zenészre, az szinte biztos. Ezt jelzi a közönség legtöbb reakciója.

Azt gondolom, ilyen fajsúlyú műsor-összeállítással előállni nagy bátorság, mert bár népszerű, ismert zenékről van szó, mindenre alaposan odafigyelni, minden új ötletet, részletet meghallani nem is olyan egyszerű feladat. Már csak a Haydn-szimfónia megérne egy hosszú elemzést, akár a mű, akár az előadása szempontjából. Mert ez a muzsika szerintem remekmű. Schiff András is hasonlóan gondolkodhat róla, hiszen a zenészek alaposan átgondolva, rengeteg apró ötlettel, mondanivalóval, sokféle hangulattal telitűzdelve szólaltatták meg a művet. Minden ismétlést betartottak, amitől a darab előadása ugyan eléggé hosszúra nyúlt, így viszont alkalom volt az érdekességeket újra hallani, a szépségeket megcsodálni, az esetleg elmulasztott pillanatokat nyakon csípni.
Legalábbis elvileg.

Valójában mégsem tudom elhinni, hogy a nagy ováció a szimfónia végén Schiff András lenyűgöző fantáziájának, vitathatatlan muzikalitásának, tudásának, a zene érezhetően tudatos előadásának szólt volna. Például a lassú tétel a közönség egy részét zacskócsörgetésre, cukorkabontogatásra, cipzárhúzogatásra, fészkelődésre, óramegnézésre, sms-ek csendes olvasgatására ösztökélte. Azt sem tudom eldönteni, Schiff valójában igen nagyra tartja közönsége zenei intelligenciáját, vagy talán épp az a helyzet, hogy cseppet sem érdekli, hogy a nézőtéren ülők valóban képesek-e meghallani mindazt, amit ő belesűrít az interpretációiba? A hallgatóknak zenél, vagy inkább csak magának és egy szűk körnek, akik biztosan értik minden rezdülését?

Haydn muzsikája egyébként technikai szempontból sem könnyű. Az első tétel mérhetetlen mennyiségű pontozott ritmusának és staccatójának megszólaltatása például meglehetősen nehéz feladat, bármily egyszerűnek tűnik is. Sietség, afféle orra esés érzése nélkül eljátszani művészet. Mi tagadás, nem is ment mindig zökkenőmentesen. Egyébként is, a klasszikus stílusú művek tolmácsolása néha sokkal nehezebb a zenekarok számára, mint egy jóval nehezebbnek tűnő romantikus, vagy modern muzsika eljátszása. Egészen másfajta fegyelmet, másfajta hangképzést, másfajta vonóvezetést, gondolkozást igényel. Ez persze nem azt akarja jelenteni, hogy a Fesztiválzenekar ne lett volna jó. Jó volt, nagyon jó volt, de azt nem lehet letagadni, nem ez a stílus az, amelyben ők leginkább otthon vannak.

Schubert műve hasonló benyomásokat tett rám, mint Haydn zenéje. Úgy érzem, Schiff András – amellett, hogy nagyon tudatos művész – a muzsikát az érzelmek, hangulatok minél pontosabb közvetítésére igyekszik használni. Mint dirigens, inkább csak emóciókat mutat, nem igazán vezényel. Vezényelni szerintem nem is nagyon tud, de nincs is rá szüksége, hisz világosan közli így is, amit akar. Egy idő után viszont úgy éreztem, megint annyi a felém irányuló közlés, mondandó, hogy képtelen vagyok ezt mind befogadni. Azt hiszem, két ilyen sűrű szimfónia egy félidőre sok volt egy kicsit.

Megvallom, első este nem tetszett, ahogyan Schiff András megközelítette a lelkemnek igen kedves Mozart-zongoraversenyt. Bár kétségtelen, már önmagában az is fantasztikus volt, hogy végre egy igazán élvezhető zenekari expozíciót hallok. A keddi viszont végtelenül felkavaró, a zenekar és a szólista szoros összefonódásával igazi egységet alkotó előadás volt. Hétfőn inkább kicsit elnagyoltnak, túl szeszélyesnek éreztem, de másnap este teljesen magával ragadott. Hogy mi változott a két koncert között, nehéz volna megmondani. Biztosan más voltam én is, a hidegfront is odébb állt, de azt hiszem, ez alatt az egyetlen nap alatt az előadás is előrébb lépett egyet.

Mindkét estén Schubert-zongoraműveket kaptunk ráadásként. A koncertek legszebb pillanatai közé tartoztak ezek a rövid darabok, még akkor is, ha a zongoraverseny szédületes élménye után igazából semmi kedvem sem volt már bármiféle más zenét hallani. Aztán amikor a tőlem csak néhány széknyire ülő úr a ráadás után csendes türelmetlenséggel odaszólt a társaságában lévő hölgynek, hogy „tapsoljunk már”, meghökkentem. Hát tényleg ez volna a lényeg? Tapsolni? Ha annyira tapsolni akar, biztosan nem érezhette át azt a zenét annyira, nem hatolhatott az olyan nagyon a lelkébe, mint amennyire – az előadás mélységét tekintve – hatolhatott volna. Máskülönben tán inkább egy kis csöndes tűnődésre vágyott volna még néhány percig, nem hangos ovációra.

Az biztos, hogy újabb bizonyítékát éltem át annak a köztudott ténynek, hogy a zene oly mértékben szubjektív valami, hogy arról vitázni, ítéletet mondani szinte lehetetlen, s nincs is sok értelme. Legfeljebb csak saját érzéseinket, észleléseinket foglalhatjuk szavakba. És egy szint felett már olyan objektív tényekről sem érdemes beszélni, mint az esetleges melléütések, gikszerek száma.