Vaskor (Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar a Körképen)

2008. április 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Alba Regia Szimfonikus Zenekar
Alba Regia Énekkar
Primavera Kórus
Fenyő László – gordonka
Kertesi Ingrid, Erdélyi Erzsébet, Mukk József, Cser Péter – ének
Vez.: Drahos Béla

CSAJKOVSZKIJ: Rómeó és Júlia
Rokokó-variációk
CSIKY BOLDIZSÁR: Concertatio
KODÁLY: Budavári Te Deum

Akárhonnan nézem az est programját, ha agyonütnek, se vagyok képes szerves kapcsolatot találni a koncert első felében megszólaltatott populáris Csajkovszkij-darabok, és az est második részében elővezetett ifjabb honi kompozíciók között. Tudom, hogyne tudnám, hogy a program kötelező része egy 1950 után született magyar zenemű előadása, ám hitem szerint ezt inkább lehetőségként, mintsem béklyóként kellene kezelniük az együtteseknek.

S ha már így van, talán nem csupán az „übernépszerű” slágereket lehetne vegyíteni a ritkán előadott „nemszeretem” művekkel, de akár messzebbre is tekinthetnénk, mondjuk tematikus kapcsolatok után kutatva a magyar és nemzetközi szerzők és szerzemények között, ha másért nem, legalább a nyughatatlan intellektus kedvéért.

Mindezek mellett persze lehet még műsoron akár Kodály Budavári Te Deuma is. Sőt, legyen is! Úgyis olyan ritkán nyílik alkalom hallani ezt a számomra oly kedves darabot – hogy a lemezfelvételek szégyenletesen szerény alternatívájáról ne is szóljak. Személyes ügy, tudom, de életem első hangversenyén, melyen zsenge nebulóként jelen lehettem, e Te Deum szólt, s hatott meg mélyen, mégsem érzem, hogy elfogultságot kellene bejelentenem a darab iránt; hitem szerint ez igenis egy jó mű. Mellőzöttsége, gondolom, nem csak nekem esik rosszul.

Na de békéljünk meg azzal, ami adatott – mást nemigen tehetünk –, s nézzük sorban, mivel készült Székesfehérvár jobb sorsra érdemes zenekara a pesti kirándulásra: Csajkovszkij Rómeó és Júliája, valamint Rokokó-variációkja szerepelt a kreditek közt. Ha előbb nem, a Csajkovszkij-maratonon már bizonyosan végigülhettük ezeket a közepesnek inkább, semmint mesterműveknek titulálható opuszokat, s bár az iménti ítélet szintúgy pusztán magánvélemény, hozzátennem érdemes talán: azért arra bizonyosan jók e kétes munkák, hogy egy zenekar – no meg egy felkészült szólócsellista – aktuális formáját felmérjük. Ennek fényében, s legkevésbé sem a meghatottság könnyeivel hallgatom a Rómeó és Júlia hanghegyeit és -völgyeit, s így figyelem Fenyő László gordonkajátékát.

Hosszan ecsetelni a zenekar technikai hiányosságait nemcsak nem tartanám illendőnek, de egy relatíve összeszedett előadás megtapasztalása is akadályoz ebben. Bár igen óvatos, de alapjaiban egy tisztességesen bepróbált, mondhatni összeszedett produkciót hoz a Rómeó és Júlia, nincs okom a hangos fanyalgásra. Való igaz, az Alba Regia Szimfonikus Zenekar rendelkezik a másodvonalbeli együttesek valamennyi felismerhető „erényével”, melyeket az enyémnél masszívabb véleményalkotó vénával, határozottabb kritikai érzékkel és merészebb nyelvi fegyvertárral megáldott kollégáim bizonyára így írnának le: slamposság, ernyedtség, esetleg bágyadtság, enerváltság, erőtlenség és így tovább. Egy kicsit több szín, egy vaskosabban, markánsabban „beszélő” vonóskar bizony elkelne, s a fafúvókra is ráférne egynéhány bátorságpróba, hogy érezzék feladatuk súlyát – a rezekkel nincs komoly bajom, ők hozzák a Kárpát-medencei átlagot.

Nagy taps keretezi Fenyő László szólóját a Rokokó-variációkban, megérte, szép ráadást szült a lelkes ováció. Ám ha Fenyő gordonkajátéka is olyan sármos volna, mint amorózó fizimiskája, Frankfurtnál messzebbre is evezhetne művészetével. Fenyő produkciója ugyanis egy kissé túlpörgetett előadást mutatott. Mintha többnek akarná mutatni a darabot, mint amilyen értékes az valójában. Ez sosem könnyű, még ha elnézőek vagyunk is a virtuóz magamutogatással szemben. Jelentőségteljesre húzott crescendók és decrescendók, ahol azokat egyetlen porcikánk sem kívánja, majd a mézesen zengő, hosszan kitartott hangok (jajjjj, de romantikus!) már-már fárasztóak, végig úgy érzem, mintha maga Casanova szaladna a rongált húrokon aktuális múzsájához.

Drahos Béla pedig mintha egy másik zenekart vezényelne ugyanebben a teremben. A méretes karcsapások, szobányi-széles mozdulatok, rémületes grimaszok hallható eredmény nélkül hasítanak a terem légterébe. Csiky Boldizsár darabja (Concertatio) pedig annyira érdektelennek hat, hogy legszívesebben a jelen mondatot is meghúznám: darab ideig a századközép posztbartóki utánérzéseit hüvelyezem a műben, amíg tudom, s amíg el nem veszítem a fonalat (ha volt fonál), azután már csak próbálok kikászálódni az egymásba kapaszkodó hangok nehéz tömege alól.

Végül a Budavári Te Deum, már nagyon vártam. Az énekkart persze a félprofi (félamatőr?) vegyeskarok (Alba Regia Énekkar ill. Primavera Kórus) minden hibájával hallom muzsikálni – el-eltűnő tenorok, a spájzból szóló basszus, recsegő-harsány szoprán –, de nem zavar, mert a mű tényleg tud hatni; a szólistákat (Kertesi Ingrid, Erdélyi Erzsébet, Mukk József, Cser Péter) kifogás nem érheti, s Drahos is odateszi magát egész testéből. Megvan minden, ami kell, ami a nem túl kényes fülnek ingere.