Várjuk ki a végét... (A Telekom Zenekar a Zeneakadémián)

2007. október 19.
Zeneakadémia

Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Vez.: Keller András

BEETHOVEN: Nagy fúga, Op.133
BARTÓK: Divertimento
SCHUBERT: VIII. („Nagy” C-dúr) szimfónia

Miközben a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar péntek esti koncertjére baktattam, azon tűnődtem, milyen élményeim is voltak legutóbb, amikor múlt év októberében hallottam őket. Akkoriban az a hír járta, az évad végével a zenekarnak is vége lesz, s bizony játékukon nem hallatszott a nagy igyekezet, hogy elkerüljék a fenyegető végzetet. A hír mára szerencsére csak rémhír, a zenekar él és virul, mi több, új zeneigazgatóval büszkélkednek.

Keller András megválasztása örvendetes tény. Kitűnő muzsikusról van szó, akit nem kell különösebben bemutatni a közönségnek sem. Augusztus elsejei kinevezése óta mindössze néhány hét telt el, túl sok idő nem volt tehát arra, hogy gyökeres változások történjenek a zenekar teljesítményében. Pedig a közönség valószínűleg azonnali hatást, hirtelen csodát vár el az új dirigenstől.

De valójában mitől is jó egy Jókarmester? Nem gondolom, hogy ezt a kérdést megválaszolni feltétlenül az én kompetenciám, de azért kicsit eljátszottam a gondolattal. Azt hiszem, talán a legfontosabb, hogy a Jókarmester higgyen abban, amit csinál. Ne a csodákban bízzon, inkább akarjon és tudjon is kitartóan dolgozni, s ezt a zenekarától is követelje meg. Mert a hatékony próbák hosszú során át vezet az út oda, hogy egy zenekarból Józenekar lehessen. Fontos az is, hogy a dirigensnek legyen határozott elképzelése a választott zeneműről, és azt képes legyen közvetíteni a muzsikusai felé. Fontos, hogy hiteles személyiség legyen, másként nem lesz tekintélye, s akkor aztán hiába is hadonászik. Az sem baj, ha a repertoárt a zenészei aktuális képességeihez igazítja.

Nos, ebben az utóbbi pontban Keller András most egy kicsit elszámította magát, elsősorban Beethoven Nagy fúgáját illetően. Ezt a zenét egyszerűen ki kellett volna hagynia az est programjából, mert a zenekar egyelőre nincsen azon a technikai szinten, hogy a közönség számára is élvezhető módon el tudja játszani. Amíg a hegedűszólam képtelen rá, hogy tisztán intonáljon, egységes és élvezhető hangszínt produkáljon, addig sajnos majdnem mellékes, hogy a karmesternek pontos elképzelései vannak-e Beethoven muzsikájáról. Érdekes jelenség különben, hogy a magyar zenekarok többségének éppen az említett szólam az egyik leggyengébb pontja.

Bartók Divertimentója már sokkal jobban sikerült. Akadtak ugyan hibák itt is, de összességében a zenekar mégis sokkal egységesebb képet mutatott, értelmes, élvezhető előadás született. A szólók sem voltak teljesen hibátlanok, de mégis volt mondanivalójuk, kifejeztek valamit, volt érzelmi töltésük, s ezek talán a legfontosabb dolgok a zenélésben.

Schubert szimfóniájáról hasonlóképpen tudok beszámolni. Sok hibával, sok hamis hanggal – és itt most már elsősorban a fúvósokra gondolok –, de értelmesen, muzikálisan, lelkesedéssel játszott a zenekar. Nem gondolom, hogy érdemes volna jelen pillanatban bármilyen hosszú távú következtetést levonni a zenekarral és az új dirigenssel kapcsolatban. Bízzunk inkább abban, hogy Keller András és a Telekom Szimfonikus Zenekar képes lesz olyan együttműködésre, amelynek eredményeképpen a ma még elég vegyesen teljesítő – bár a tavalyihoz képest jóval ambiciózusabbnak látszó – zenekar sokkal egyöntetűbb, meggyőzőbb hangzással bíró, igazán sikeres együttessé fejlődik.