Várjon Dénes és a tegnap világa

2005. november 1.
Zeneakadémia
DEBUSSY: En blanc et noir
RAVEL: Szonatina
ENESCU: 2. Hegedűszonáta, op. 6
BARTÓK: Zongoraötös

Várjon Dénes, Simon Izabella (zongora)
Keller András (hegedű)
Keller Vonósnégyes

Olyan szép, csöndes nap volt ez a november elseje. Általában hideg szokott lenni, és legtöbbször az eső is esik Mindenszentekkor, de most szokatlan meleg és vigasztaló napsütés kísérte az embert ilyenkor szokásos körútján.

Őszintén szólva nem bántam, hogy este nem valamelyik requiemben kell gyászos gondolataimnak tovább sűrűsödnie, hanem egy kicsit könnyebb, ráadásul számomra ismeretlen, a feledtető felfedezés érzését nyújtó darabokat hallhatok.
A szokásostól eltérően erre a koncertre fél hétkor volt gyülekező Földes tanár úr legkedvesebb zeneakadémiai tantermében, a XXXVII-es előadóban.

Az idős zenetudós bevezető előadására meglepően sokan voltak kíváncsiak. Jó volt nézni, ahogy a szépen felötözött koncertlátogatók várakozással teli izgalommal foglaltak helyet a padsorokban, bátran felvállalva még őszülő fejjel is a nebulói szerepkört.
Az első fél órában jelen volt az est főszereplője és az egész koncertsorozat ötletének gazdája, Várjon Dénes is.

Az ifjú zongoraművész eredetileg mostani századfordulónk zenéjét akarta szembe - avagy párhuzamba - állítani az előző századfordulóéval, de olyan bőséges anyagot talált a 100 évvel ezelőtti időszakban, hogy végül csak ebből a részből válogatott.
Remek ötlet az idő egy kis szeletének sok esetben egymástól egészen eltérő irányzatait, alakjait egymás mellé helyezni. Egyszerre érzékelhetjük, mennyire más dolgok képesek egy időben hatni, s hogy mekkorát tud változni egy szerző akár egyetlen évtized alatt is.

Ráadásul az alaphangulatot két társművészeti alkotás segítségével teremtették meg az előadók. A koncertsorozat címét Stefan Zweig A tegnap világa című önéletrajzi regényéről kapta, a pontos műsort tartalmazó szórólapon pedig Matisse Tánc című képét láthattuk az aznapi program felett.
Földes tanár úr most is remekelt. Mulattató történetekkel fűszerezett ismertetői elérték céljukat: a koncertteremben szokatlanul éles, és mindig a leglényegesebb momentumra \"kihegyezett füllel\" hallgattuk az előadókat.

Debussy kétzongorás művét egy - talán nem véletlenül - tökéletesen összeszokott páros szólaltatta meg. Az előadók - a címnek megfelelően - maguk is fehéren-feketén voltak öltözve. Várjon Dénes fekete szmokingjával szemben a másik zongoránál Simon Izabella hófehér ruhája \"ült\".

Nagyon nehéz kamaramuzsika ez. A tempó hajlékony változásai, a stílusos előadáshoz nélkülözhetetlen árnyalt hangszínek kikeverése, az uniszónó szólamok, folyamatok összhangjának megteremtése különleges igényeket támaszt a két zongoristával szemben.

Ámult figyelemmel próbáltuk kihallani Földes tanár úr szavai nyomán a második tétel lutheránus népénekét és a Marseilles belecsempészett foszlányait. Különös impresszionista gyásztétel a háború, az értelmetlen halál ellen.
Talán leginkább úgy jellemezhetném a párost, hogy briliáns technikával rendelkeznek, mely teljes egészében az értelem és az érzelem szolgálatában áll.

A Ravel-Szonatináról körülbelül ugyanezt tudom elmondani. Igazán kár, hogy Várjon Dénes szólistaként nem annyira magabiztos és természetes, mint kamaramuzsikálás közben. De még így is élvezetes, csillogó, minden ízében játékos megvalósítását hallhattuk a darabnak.

Az előző kettőhöz hasonlóan az Enescu-szonáta sem hangzik el túl gyakran.
Rengeteg munkát kell belefektetni ahhoz, hogy a szerző akarata szerint szólaljon meg ez a helyenként bizony parttalannak, alaktalannak tűnő darab.

Keller András Várjon Déneshez hasonlóan nem annyira szólista alkat. Az első tételben még kissé szögletes vonókezelés utalt arra, hogy feszeng a számára kissé szokatlan szerepkörben. Talán ez a tétel a legproblematikusabb, a végeérhetetlen, súlyos dallamok könnyen felőrölhetik az előadó idegeit. Várjon Dénes kamarázás örömében ismét teljesen feloldódott, lágy, mégis lendületes játéka átsegítette őket a kezdeti nehézségeken, s a harmadik tétel ízes, népies ritmikája már felszabadultan szólalhatott meg.

Nem állom meg, hogy a szünet után következő Bartók-zongoraötösről ne meséljem el Földes tanár úr epésen mulatságos történetét. A mű első bemutatója Bécsben volt, amely a szerző szerint ugyan hagyott némi kívánnivalót maga után, de a megjelent kritika teljes egészében pozitív volt. Nem sokkal később meghirdették az itthoni bemutatót is, de sajnos a kvartett tagjai nem tudták megtanulni a meglehetősen bonyolult szólamokat, így végül a Pisztrángötöst játszották. Ennek ellenére megjelent egy - a bécsihez hasonló - pozitív kritika a remek Bartók-mű fantasztikus előadásáról.

Ez egyébként Bartók utolsó számozatlan opusa. Tulajdonképpen teljes egészében romantikus műről van szó - a szerző mindent kipróbált, amit örökül hagytak az elődök, hogy ezek után térjen új utakra. Bár sokan szerették volna a kortársak közük, ha megmarad a hagyományok követésénél, azt hiszem, így utólag már mindannyiunk örömére vált meg Strauss, Brahms és a többi romantikus világától.

Az ötös tagjai jogosan vonultatták fel a romantikára jellemző előadásmód teljes eszköztárát. Várjon Dénes ismét könnyedén, ám bravúros technikai fölénnyel oldotta meg a darabot. Átlag zongorista fél év alatt játszik el ennyi hangot, mint ő ezen az egy estén. S ráadásul mindegyik átgondoltan, koncentráltan, mégis természetesen lejátszva.

Le a kalappal a Keller Vonósnégyes előtt is. Ezt a nem kimondottan repertoárdarabot ők is kimagasló technikával és átgondolt zenei megoldásokkal interpretálták. Néha zavarólag hatott, hogy az együttes mélyebb szólamai sokkal puhább, melegebb hangszínen játszottak, mint a két hegedűs. Az ő vonójuk többet volt a láb közelében, ami sok egészen direkt, kissé fémes hangot eredményezett. A zongora telt, végtelenül puha fortéi inkább a brácsa és a cselló hangszínével voltak összhangban, s a darab szempontjából is ez volt a találóbb megoldás.
Maguk a zenei folyamatok azonban teljes egységben zajlottak.
S a művészek játéka hozzásegített bennünket ahhoz, hogy a legnemesebb dologgal tisztelegjünk elvesztett embertársaink előtt: az élet szeretetével!