Varázslat (Perahia a Zeneakadémián)

2007. szeptember 19.
Zeneakadémia

Murray Perahia – zongora

BACH: D-dúr partita, BWV 828
BEETHOVEN: D-dúr („Pastorale”) szonáta, Op.28
BRAHMS: Hat zongoradarab, Op.118
CHOPIN: Két etűd – Asz-dúr (Op.25 No.1), cisz-moll (Op.10 No.4)
Asz-dúr ballada, Op.47

Velence mellett van egy kis sziget, Burano a neve. Tényleg kicsi, fél óra alatt végigjárható az összes utcácskája. Arról nevezetes – legalább is ezzel csábítják oda a turistákat –, hogy minden házát más színűre festették, méghozzá minden különösebb rendezőelv nélkül. Az eredmény kilométerekről is jól látható, hatalmas színorgia.

Sokszínűség ide vagy oda, valószínűleg még e kis szigetecske lakói is megirigyelték volna azt a kolorit-gazdagságot, amivel Murray Perahia kápráztatott el minket a Zeneakadémia nagytermében megrendezett szólóestjén. Ez a lenyűgöző billentéskultúra már önmagában elég lenne ahhoz, hogy az ember elismerően csettintsen, és jó élményekkel távozzon a hangverseny végeztével, de ezzel még messze nem fejeztem be az amerikai zongorista erényeinek méltatását.

Hogy mást ne mondjak, aki egy Bach-szvittételben képes megállítani az időt, az valamit nagyon tud a művészetről, zenéről, világmindenségről. Megtörtént ez persze másutt is, a Beethoven-szonátában például nem is egyszer, de ott ez nem ennyire feltűnő, mint egy kifejezetten metrikus, lüktető zenében.

Összes erényei közt azonban (és talán ezzel kellett volna kezdenem) intelligenciája a leginkább lenyűgöző, tolmácsolása nemes egyszerűséggel mutatta be hallgatósága számára az egyes kompozíciók egyszerűnek éppen nem nevezhető szerkezetét, illetve rétegződéseit. Minden szólamot gondosan vezetett, de ezzel egyidejűleg a szólamok hierarchiáját is éreztette. Úgy rajzolta meg az akár csak 2-3 hangos kis belső motívumokat, hogy közben nem vitte el a hallgatóság figyelmét a nagyobb strukturális összefüggésekről.
Mindezek mellett rendkívüli szuggesztivitással rendelkezik, mert nemcsak elbűvölte közönségét varázslatos színvilágával, de a szó pozitív értelmében le is bilincselte, egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni minden egyes, általa megszólaltatott hangra.

A koncert programját végigböngészve nem egészen értettem, mit keres a második rész közepén a két Chopin-etüd – és miért pont ez a kettő? Ez a kérdés a hangverseny után is nyitva maradt. Ez legyen a legnagyobb bajom! – mondhatnám erre, és óhajom teljesülne is, valóban ez volt az egyetlen támadható pont, mert bizony ez azon hangversenyek egyike volt, melyeket évek, évtizedek múlva is felemleget az ember.