Váratlan ajándék! - Nyesztyerenkóék az Operaházban

2003. október 12. - Magyar Állami Operaház
Verdi: Don Carlos

A Közönség hosszan merengett: Hunyadi vagy Carlos? Az új bemutató vagy a régi, áporodott előadás? Hazai sztárok avagy külföldiek? Operaház vagy Erkel Színház?

A kérdés a minap élesben merült fel. Közönségünk végül is az Operaházban kötött ki. A döntésben közrejátszott, hogy a Hunyadit még sokszor láthatja, a Carlost ebben a felállásban maximum még egyszer, három nappal később.

A Don Carlos alapmű, bármily sokszor is hallja-látja az ember, mindig talál benne újat, aktuálisat. A hatalomról, a kiszolgáltatottságról, a reménytelenségről, no meg az elfojthatatlan szabadságvágyról és az elfojthatatlan szerelemről. Előadása mégis problematikus, hiszen legalább hat remek énekes-színész szükségeltetik, egy nagyszerű karmester, hatalmas énekkar és mindezekkel bánni tudó rendező.

Amikor a Győriványi-éra döntéshozói Mikó András egykori (1969-es) rendezésének felújításáról döntöttek, egyúttal félre nem érthető jelzést fogalmaztak meg a modern színház képviselői felé: ez a ház nem a ti házatok! Ugyanis az egykori főrendező munkája már megszületésekor sem a jövőt, mégcsak nem is az akkori jelent, hanem a múltat képviselte. Mára mindez - ha lehet - csak tovább erősödött. Hiszen a 80-as évek óta a korszerűbb operajátszás már itthon is elindult folyamata csak tovább mélyítette a szakadékot. Jurij Ljubimov, Galgóczy Judit, Kerényi Miklós Gábor, Kovalik Balázs után már szakmai bűntény egy olyan rendezéssel előállni, mint amilyen a Don Carlos.

Az énekesek játéka leegyszerűsödik a bejön-kimegy jelzésekre, mindenki hozza a beváltnak hitt manírjait, ami azután vagy illeszkedik a partnere manírjaival vagy sem. Énekesek lapogatják egymás vállát, akkor is, ha barátként, akkor is, ha ellenfélként közelednek egymáshoz. A díszlet (tervező: Forray Gábor) beszűkíti a teret, ami a király szobájában még hihető és jól funkcionál, de az autodafé-jelenetben nevetséges testközelségbe hozza a kardjával hadonászó Carlost apjával és a közbeavatkozni nem tudó udvaroncokkal. S, ha már az autodafénál tartunk, a korszerű színházban nevetséges az a szimpla rózsaszínű fény, ami az eretnekek égetését szimbolizálja. Persze nem lehet az előadás megjelenésbeli ápolatlanságát a néhai rendező nyakába varrni, hiszen a napi előadás létrehozói egyként felelnek az adott este színvonaláért.

Mindezek után az előadáson mégis született valami csodaféle. Amolyan váratlan ajándék. Közönség ebben a reménybe is ment el az előadásra, bízva, hogy a különös és szinte megismételhetetlen szereposztás a riasztó jelek ellenére felszikrázik. És lőn...

Jevgenyij Nyesztyerenko negyedik évtizede van a pályán, Fülöp szerepében több, mint húsz éve káprázatos sikert aratott (mellesleg ugyanebben a rendezésben, Eboliként akkor Obraczova remekelt). Mára a hang némileg tovább szálkásodott, kérgesedett. Egy hidegszívű és hatalmába beletébolyodott öregember állt előttünk. Aki - bár a fél világ ura - már egyszerre gyermeki tudattal és zsarnoki gőggel, paranoid és gyermeki durcássággal szemléli alattvalói ténykedését. Megszűnik számára a külvilág, már csak a saját belső világa létezik. Nyesztyerenko - nyilván nem egyedül - felismerte a rendezés játszhatatlanságát és - a közreműködők közül csakis ő - saját vállára vette az előadást. Még a válogatás nélkül összeömlesztett maníroknak is értelmet adott helyenként összetett színészi játékával, mozgásával. Bár nyilvánvalóan nem ez volt az eredeti rendezői szándék, így azok a jelenetek, melyekben Fülöp jelen van, hirtelen új értelmet nyertek. A hatalmas szerepet beosztással győzi. Persze nem lehet azt mondani, hogy Nyesztyerenko felett nem szálltak el az évek, hogy hangján nyoma sincs a napokban betöltött 65. életévnek, mégis az énekes a hosszú pálya tapasztalatait összesűrítve egy olyan alakítást tudott a budapesti közönségnek nyújtani, amire a világban nagyon kevesen képesek.

Paolo Gavanelli ma az abszolút toppon lévő bariton a élmezőnyből, mégis Posa márki szerepében kicsit adósunk maradt. Nyilvánvalóan nem színészkirály, színpadi alakításában a szerep sablonos megformálását kapnánk egy korrekt rendezésben. Itt tehát elég darabos, elavult panelekkel terhelt mozgássort látunk, láthatóan minden erejét leköti a pontos éneklés. Éneklése ugyanis rendkívül perfekt, minden hang, hangsúly pontosan a helyén van éppúgy, mint Nyesztyerenkónál. Mégis nála hiányzik valami, amit a beavatatlan Közönség csak úgy érzékel: spórol a hangjával. Beteg talán, de egyértelműen félgőzzel (na jó, legyen háromnegyed!) énekel. Sajnos!

A címszerepet, Carlos extatikus alakját a koreai Ki-Chun Park énekelte. Ázsiai voltát szinte kétségbevonja szenvedélyes olasz hangja, sodró lendületű énekesi előadásmódja. Nagy kár, hogy színpadilag nem tudott önálló figurát fölmutatni, de így is messze a hazai átlag fölött produkált.

A hazai közreműködők közül az Operaház igyekezett a legjobb erőit összpontosítani. Eboli hercegnő szerepében Wiedemann Bernadett méltán aratott hatalmas sikert. Hatalmas hanganyagán nagyszerűen érvényesült a gyilkos szólam. A Fátyoláriában még csak virtuozitással, később a drámai súllyal operál. Bár figurája egysikúbb a többiekénél, hatása átütőbb volt.

Az előadás szomorú pontja Tokody Ilona Erzsébet királynéja. A művésznő gigászi küzdelmet folytatott a zenekarral, helyesebben Verdi hangszerelésével - és alulmaradt. Sajnos hangja ma már a szólam követelményeinek kevésbé felel meg. Amit kulturált előadásmóddal és színpadi rutinnal ellensúlyozni lehet, azt Tokody megtette, de ez kevésnek bizonyult.

Szvétek László igen illusztris társaságban debütált a Főinkvizítor jelentős szerepében. Bár színpadi alakítása a szimpla beállításnál nem mutatott fel többet, az a tény, hogy a szerep hangi nehézségeit többé-kevésbé biztosan uralta, reményt ad egy jövőbeni, még teljesebb alakításra.

A kórus valószínűleg áldozatául esett a párhuzamosan zajló bemutatónak, sem hangszínben, sem erőben nem érte el az Operaház utóbbi előadásain mutatott színvonalat (karigazgató: Szabó Sípos Máté).

Végére maradt a legnagyobb meglepetés, Vashegyi György először mutatkozott be romantikus opera dirigenseként. Vashegyit a szakma a preklasszikus művek fő interpretátoraként tartja nyilván, akinek fő szempontjai a korhűség és az előadói hagyományok maximális tisztelete. Nos, a romantikus nagyopera pálcája nyomán élettel telten, invenciózus tempókkal szólalt meg. Nagyszerűen kísért, amikor kísérni kellett és összefogta az együtteseket, ha arra volt szükség. Ha hiányosság maradt a Közönségben, akkor az kizárólag szélsőséges dinamikai tartományokkal való takarékosság miatt lehetett. Több, mint ígéretes, hogy Vashegyi irányításával az Operaház zenekara igazi együttes benyomását keltette.

Az előadás kapcsán szükséges még megemlékeznünk a napokban elhunyt Márk Tivadarról, a hányattatott sorsú darab jelmeztervezőjéről. Az ő munkája átsüt a közel három és fél évtizeden, mutatja, hogy az igazi értékteremtő művészet nem avulhat el.