Vannak még csodák - Otello az Operaházban

2005. április 15. - Magyar Állami Operaház
VERDI: Otello
Otello: Wendler Attila
Desdemona: Lukács Éva
Jago: Egri Sándor
Emilia: Lehőcz Andrea
Cassio: Kovácsházi István
Roderigo: Kiss Péter
Lodovico: Valter Ferenc
Montano: Vághelyi Gábor
Herold: C. Tóth Gábor
Vez.: Lukács Ervin

Úgy tűnik, az Operaházban gyakorlattá válik, hogy egyszerre áll be több énekes egy-egy produkcióba. Évad elején a Bohémélet újult meg ilyen módon, nemrég Az álarcosbálban tűntek fel új beállók, most pedig az Otello főbb szerepeiben találkozhattunk új arcokkal.

A címszereplő, Wendler Attila persze nem új arc a darabban, csak Otello szerepében az, amellyel az opera harmadik tenorszerepét is magáénak mondhatja. És ez most szó szerint értendő: tényleg övé a szerep. De ha valaki ezt egy héttel ezelőtt mondja nekem, nem hiszem el. Most is időbe telt, amíg el mertem hinni. Tulajdonképpen arra jók az előítéletek, hogy lemondjunk róluk, ha szükségessé válik. És most muszáj: az énekes nagyságrendekkel felülmúlta önmagát. Érdekes volt figyelni a közönség reakcióit: első felvonás után meglepetés és óvatos taps, a második után még mindig kivárás, de a harmadik után határozott felengedés - rendben lesz ez, már nem lehet baj. És tényleg. A figura is a negyedik felvonásban lett a legmeggyőzőbb, előtte kicsit átmenet nélkül váltott a naiv, hiszékeny kisfiúból az őrjöngő mórra, de első előadáson ilyet nem érdemes számon kérni, majd csiszolódik az alakítás is.

Nagy várakozás - nagy csalódás. Ez jellemzi Lukács Éva Desdemonáját. Értetlenül állok a dolog előtt, hiszen a hang szép, de az énekes a harmadik felvonásig vár vele, hogy rendesen kieressze, és hallani is lehessen őt. Sajnos, a darab első felében alig-alig jön át a hang, a Fűzfadal és az Ave Maria már szól, főleg a magasban, de valahogy a mély hangok rendre halkra sikerülnek. Előadás előtt nem jelentettek be indiszponáltságot, komolyan nem értem, mi történhetett.

Fájdalmasabb, hogy Jago vokálisan nagyon kevés, és nem lehet mondani, hogy a színészi alakítás megemelte volna a produkciót.

Abszolút nyereség azonban a másik tenorszerepben Kovácsházi István. A drámához olyan Cassio-figura kell, aki képes felkelteni a mór féltékenységét, akiről Otello és a néző is elhiszi, hogy vetélytárs lehet(ne). Most afféle nők kedvence, vidám, kissé felelőtlen Cassiót láttunk, aki nem is sejti, mi folyik körülötte, és pont olyan hiszékeny Jagóval kapcsolatban, mint Otello. És nem utolsósorban: el is volt énekelve a szerep.

A kisebb szerepekben kiemelhető még Kiss Péter Roderigója és - a szintén új beálló - Lehőcz Andrea Emíliája.

A zenekar, annak is rezes szekciója felett ülve nem igazán tudok beszámolni az összhangzásról, lévén, hogy abban nem volt részem, viszont szinte szólóban hallottam az egyes hangszereket, és külön-külön tetszettek. Nyilván együttesen sem lehetett másképp, a Lukács Ervint köszöntő ováció is erre enged következtetni.

Az énekkart - valamivel távolabbról - már egy tömbben hallottam, ők is szépen szóltak.

Mindent egybevetve nem volt rossz előadás. Hallottunk már lángolóbb szerelmi duettet, vagy tüzesebb bosszúkettőst, de a meglepetés erejét sem kell lebecsülni.

És ezzel Otello ma este mindent vitt.