Vannak még csodák... - Cappella Sistina

2005. szeptember 24.
Szent István Bazilika
Canti della Cappella Musicale Pontifica \"Sistina\"
Vez.: Mons. Giuseppe Liberto
Közreműködött: Gianluca Libertucci (orgona)

Vannak még csodák? Biztosan vannak, talán! Esetleg máshol és máskor.

A világ legrégibb kórusának hangversenyét csak azért nem nevezem mérhetetlen csalódásnak, mert - talán egyedül a tömegből - eleve voltak fenntartásaim.
\"Die Tradition ist Schlamperei!\", azaz \"a hagyomány slamposság\" mondta Mahler a bécsi operában, ahol csupán néhány évtizednyi megcsontosodott hagyományon kellett úrrá lennie. A Vatikán kórusa viszont - állítólag - ezernégyszáz éve működik megszakítás nélkül. Ennyi idő alatt nyilván voltak csúcson, és hullámvölgyben is, és hogy éppen mikor, melyiken, az nagyrészt a karvezetőn múlott. Egy fiúkórus felső szólamaiban nagyon nagy a fluktuáció, de néhány év alatt szinte az egész tagság kicserélődik. Ebben a kórusban énekelni mindig nagy megtiszteltetés volt, és - gondolom - mindig lehetett és lehet is válogatni.
A hangok nem rosszak. Tiszták, egyenesek, egészségesek.

Az első percekben a karvezetőnek is sikerült meglepnie azzal, hogy dinamikában - és némileg tempóban is - szokatlanul élénken megmozgatta Palestrina műveit. Az ilyen \"schweller\" ugyan eléggé stílusidegen, de legalább izgalmas.
Sajnos, optimizmusom csak percekig tartott. Ezek a dagasztások szinte sehol, semmilyen viszonyban nem voltak a zenei folyamatokkal, így izgalom helyett azonnal manírrá, izzadságszagú modorossággá váltak.

Érthetetlen, hogy amint későbbi korok művei kerültek sorra, egyes romantikus harmóniákban az addig tisztán éneklő kórus kezdett hamisan, később pedig még hamisabban intonálni.

A műsorfüzetben írták, hogy a kórus csak olyan szerzők műveit énekli, akik ott alkalmazásban álltak. Palestrina - szerencsére - ebbe belefér, de például az a Liszt Ferenc nem, aki pedig annak idején még kísérte is őket. Biztosan van olyan szempont, ami magyarázhatja az ilyen merev \"tradíciót\", de a művészi felkészülésnek, látókörnek, teljességnek biztosan nem használ.

Liszt hiányánál fájdalmasabb, hogy a jelenlegi karnagy, Giovanni Liberto - már csak munkaköri kötelességéből fakadóan is - házi szerzője az együttesnek. Orgonakíséretes Magnificatjának kezdő kvart-tornyai némileg Bárdos Lajosra emlékeztettek - annak leggyengébb napjaiból. Aztán egymás után többször is belevágott valami primitív fúgába, hogy mindahányszor reménytelenül belebonyolódjon. Ilyenkor néhány nagyon-nagyon \"szép\" romantikus orgona-harmónia zengetésével próbálta mederbe terelni a hangok szennyvíz-áradatát.

Feleségem ezúttal a művek közti szünetekben sem kommentálta a történteket, annál dühösebb volt. A mögöttem ülő -krl- kolléga viszont rákérdezett:
\"Nem kéne inkább menni? Nulla-nyolcról már úgysem fognak fordítani...\"

Végül kitartottunk, de nem fogunk vele dicsekedni. Tanúi voltunk egy nagy múltú és remélhetőleg fényes jövőjű együttes gyászos jelenének.

\"Énekeljünk az úrnak\", mondja a zsoltár. Remélem, Õ megbocsátja...