Változatosság - színvonalban is (A Pannon Filharmonikusok a MűPában)

2010. szeptember 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikusok
Várjon Dénes (zongora)
Vez.: Peskó Zoltán

BACH-SCHÖNBERG: Esz-dúr prelúdium és fúga, BWV 552
BARTÓK: 3. zongoraverseny
BEETHOVEN: III. (Esz-dúr, "Eroica") szimfónia, Op.55

Nem tudom, hányadszor csodálkozom el azon, hogy a pécsiek milyen ügyesen szerkesztik műsoraikat. Csupa sláger. Olyan művek, amikkel a kezdő zenebarátot is be tudják csalogatni - ugyanakkor egyetlen kis extra elegendő ahhoz, hogy a hozzám hasonló hardcore koncertfanatikus is megtalálja benne a fülére valót! Schönberg hangszerelését nem hallottam még koncerten, nem tudom, egyáltalán előadta már valaki nálunk?
A művet egyébként ismerem, egy Warner-kiadványon már találkoztam vele, mégpedig a Kanári-szigetek meglepően egészségesen muzsikáló filharmonikusainak előadásában (vez. Pedro Halffter).

Maga az ötlet egyébként igazán perverz. Az eredeti Bach-mű magva és lényege éppen az a bonyolult polifónia, amiben a szólamok követhetőségét, a rajzolatok tisztaságát a célra legalkalmasabb hangszer, az orgona homogén hangszíne biztosítja. Mindezt teljes egészében lecserélni egy szimfonikus nagyzenekar masszív hangtömbjeire nem egyszerűen egy új apparátust jelent, nem zongora szól a csembaló, vagy fuvola a hegedű helyett. Schönberghez méltó, elszánt és radikális gondolat.

Csak az a baj, hogy a nagyra duzzadt létszám, a rengeteg párhuzamos játszanivaló, az egyes hangszercsoportokból kialakított szólamhegyek nagyon nem ízlenek a Pannon Filharmonikusoknak. Pontatlan és tisztátalan a játék, a hangkép pedig egyenesen zavaros. Sajnálom, mert nem ilyennek ismerem őket. Csak arra tudok gyanakodni, hogy a saját kereteiken túlnőtt apparátusba túl sok kisegítő ült be, viszonylag kevés próbával.

A Bartók-zongoraversenyben már egy kisebb létszámú zenekar kíséri a szólistát, Várjon Dénest. Jobban is szól - valamelyest. A javulás viszonylagos, és nagyon érdekes módon különös feszültséggel jár együtt. A schönbergi nagyzenekar problémái mintegy kívül estek a hatáskörön, mintha a zenekarban is mindenki felmérte és tudomásul vette volna a korlátokat.
A zongoraversenyben mutatkozó problémák viszont már észlelhetően zavarják a zenekart, a karmestert és természetesen a zongoristát is. Egymást figyelik, egymáshoz próbálnak alkalmazkodni, mindenki próbálja kihozni magából a legjobbat, miközben gyanakszik a másikra. A feszültség tapintható, és különösen a lassú tételben érzem zavarónak.

Szerencsére Várjon Dénes ráadást ad. Az Este a székelyeknél pianói sokkal egészségesebben, koncentráltabban szólnak, és a játékosság is sokkal könnyedebb, mint a versenymű Adagiójában. (Nagyon kíváncsi vagyok Várjon Dénes teljesítményére, milyen lesz nemsoká - október 11-én - Richard Strauss irgalmatlanul nehéz Burleske-jében.)

Az ünneplés zajos. Tele a hangversenyterem, és a Pannon Filharmonikusoknak szemlátomást nagyon sok fiatal rajongója van. Nem tűnnek igénytelennek, minden bizonnyal őszintén tetszik nekik minden. Egy kicsit irigylem őket, mert tudom, hogy ezzel a hozzáállással mindig egyre jobbat és jobbat fognak hallani.

De azt nem gondoltam, hogy a vágy ilyen hamar valóságra válhat.

A Beethoven-szimfóniában a zenekar visszatalált természetes medrébe. Innen már saját nyelvüket beszélik, és legalább egy nagyságrenddel gusztusosabb a hangkép, pontosabbak a belépések, tisztábbak a szólók.

Én pedig már megint azon veszem észre magam - sokadszor -, hogy komolyan várom a pécsiek soron következő hangversenyeit. Műsoraik érdekesek és változatosak, ahogyan néha a színvonal is. Nincs lefutva semmi, szóval lehet belőle akármi. Vagyis: ott kell lennem.