Változatok Kamarazenére

Változatok kamarazenére címmel rendeztek hangversenyt az Óbudai Társaskörben október 16-án. Az átlagos hangverseny látogató - ha van ilyen - jórészt ismeretlen művekkel találkozhatott ezen az estén. Sajnos valamiféle filmfelvétellel ötvözték a hangversenyt, így a szembe világító lámpák, a színpadon fontoskodó operatőr és asszisztensei elvonták a figyelem egy részét mind az előadók, mind a közönség részéről. Kis híján ráment a koncert első fele. De csak kis híján.

Soltész Ágnes és Fejérvári János előadásában hallhattuk Mozart 424-es G-dúr duóját. A kamera átállás miatt kissé megnyúlt szünetekkel, de nagyszerű előadásban.
Ezután Kovács Zoltán Fuvolaötöse következett. A virtuóz hangszerelésű, két szélső tételében erősen spanyolos beütésű, fuvola szólóra, hegedűre, brácsára, csellóra és nagybőgőre írt kompozíció azon ritka művek közé tartozik, melyek nem tűntek el a bemutató után a szokásos süllyesztőben. Számításaim szerint ez már a negyedik nyilvános előadása volt. A fuvola szólót Hegyesi Gabriella játszotta, míg a vonós „kíséretet" Soltész Ágnes, Fejérvári János, Déri György és Lukácsházi István biztosította. A dallam plusz kíséret típusú technika csupán a lírai lassú tételben oldódik igazán. De ott biztos kézzel, a hangokat „jól kihallgatva".
Hogy ki számít \"retro\"-nak és ki nem, az mindig a recenziót író személyétől, illetve a megkritizálthoz való viszonyától függ. Erre számos példát találhatunk egy havonta megjelenő szaklapban. Akik kompozícióiban némi zenét is fellehet fedezni, azok degenerált, Amerika majmoló, barbibabás, rózsaszínű retrográdok, akik talán még a sötét múltat is visszasírják, amikor is Zsdanov elvtárs mondta meg mit és hogyan kell írni. A többiek haladók. A kor zenéjét írják. Korszerűen. Vagy, ha mégsem, akkor a legrosszabb esetben posztmodernek. Mintha a stílus érték lenne. (S az, hogy most a zenekritikus tetszeleg a zsdanovi szerepkörben, úgy látszik senkinek nem tűnik fel.)
Kovács Zoltán darabja nem a múltat idézi. Ma írta egy mai fiatalember. Jól.

A szünet után hangzott el Fejérvári János és Déri György elegánsan könnyed előadásában Hindemith kellemesen fanyar Duettje.
Nehéz helyzetben van az ember, - akár mindenidők minden Ki mit tud? zsűrije - ha Reger szerenádjáról kell írnia. Leginkább Peskó Zoltán: Cicavízió című örök értékű ópusza jutott eszembe, azzal a megkötéssel, hogy az legalább szellemes. Aztán jött egy zavarba ejtően szép lassú tétel, majd vissza az első színvonalára.
A műsor záró száma Rossini: A-dúr szonátája volt. Soltész Ágnes, Járdányi Zsófia, Déri György és Lukácsházi István egyenként is megmutathatták, hogy mesterei hangszerüknek.
A cikk elején azt írtam, hogy \"átlaghallgató\". Ezen az estén csupán ők hiányoztak. Ameddig a szem ellát - sajnos messzire nem kellett nézni, s az üres széksorok között semmi sem zavarta a szemlélődést - \"csak\" rokonok, barátok, ismerősök. A többiek meg sajnálhatják.