Valami nem úgy zengett (A MÁV Zenekar és Kobayashi)

2013. január 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MÁV Szimfonikus Zenekar
Várdai István (gordonka)
Vez.: Kobayashi Ken-Ichiro

SHIGEAKI SAEGUSA: Requiem a földrengés áldozataiért
CSAJKOVSZKIJ: Polonéz az Anyegin című operából
CSAJKOVSZKIJ: Változatok egy rokokó témára, Op.33
CSAJKOVSZKIJ: IV. szimfónia, Op.36

Néhány hónappal ezelőtt pár éjszakán át ismétlődött, hogy Csajkovszkij 4. szimfóniájával álmodtam. Minden hajnalban, abban a félálomszerű révületben, amellyel már félig-meddig a rusnya ébresztést vártam, rám tört az első tétel kódájának szaggatott, ideges motívuma, mely aztán a drámai erejű lezárásba torkollik. Valamiért zsigereimnek nagyon fontos ez a zenei részlet. Különösen az őrjöngő felkiáltásra van szükségem, amely a korábbiakban is többször elhangzik, csak nem ilyen kolosszális erővel.

Úgy vélem, Kobayashi Ken-Ichirónak sokat jelentenek ezek a „látványos” zenék. Mióta csak visszatérő, de nem túl gyakori vendég hazánkban, aktív repertoárja kissé talán leszűkült azokra a népszerű koncertprogramokra, melyekbe pl. ez a szimfónia is könnyűszerrel beilleszthető. És hát hiába lengi körül az egész jelenséget valamiféle naftalinszag, a közönség tódul az őáltala dirigált hangversenyekre.

Végső soron a szélesebb koncertlátogató publikum minden kétséget kizáróan szereti a klasszikus és romantikus koncertrepertoárt, de persze Kobayashi személye is döntő. Hisz miért látogatunk el egy hangversenyre, melyen olyan műsorszám szerepel, melyet minimum több tucatszor hallottunk már?

Először is: szeretjük újra és újra meghallgatni őket. De persze nem azon a lemezen, mely már évek óta ott porosodik az IKEA-s lemezpolcon. Hanem szeretnénk bebarangolni a jól ismert tájakat olyasvalaki irányításában, akivel szeretünk arra járni.

Végső soron a cél az örök emlék. Vannak hangversenyek, amelyek nem szép, vagy akár kiváló előadások zenei emlékei, hanem többek annál. Nem csak arra emlékszünk, hogy milyen nagyszerű volt a koncert. Nem is csak arra, hogy milyen gyönyörűen szóltak a vonósok. Hanem az eseményre emlékezünk vissza. Olyasmire gondolok, amit Semion Bychkov, a híres, Amerikába emigrált szovjet karmester mesélt el ifjú éveiből: a vécéablakon mászott be a koncert helyszínére, ahol Karajan vendégszerepelt, mert tudta, hogy ezen a vissza nem térő eseményen ott kell lennie! Más alkalommal pedig láttam egy internetes bejegyzést, melynek szerzője hálát adott azért, mert jelen lehetett Sergiu Celibidache épp szóban forgó koncertjén, és ez valami egészen különleges, feledhetetlen emlék számára. Kiváltságnak élte meg, hogy ott lehetett.

Az az igazi koncertélmény, amelyen azt érezzük, hogy a lehető legjobb helyen és időben vagyunk épp abban a két és fél órában. Amikor biztosak vagyunk benne, hogy sehol máshol nem lennénk szívesebben. Hogy azon szerencsések közé tartozunk, akik kiválasztattak, hogy egy légtérben lehetnek azzal, ami épp ott történik. Gondolom, sok, sznobériára hajlamos ember érezte ezt már, mondjuk, a Bécsiek újévi koncertjén, de én most nem erre gondolok. Hanem a történésre, a szakrális eseményre, melyet a személyiség, a koncertprogram, az előadás milyensége, a csillagok aktuális állása, és ki tudja, még micsoda határoz meg. Egyfajta pozitív klausztrofóbia ez.

Visszaolvastam a fenti pár sort, és erősen bízom benne, hogy nem tűnik túl sziruposnak. Jelenleg ugyanis január tizenegyedike van, és még majdnem két hét van a koncertig. Mégis fontosnak éreztem ezt gyorsan leírni, mert kis hazánkban legjobb éveiben Kobayashi szállította az ilyen emlékeket. Pedig tudjuk, hogy személyisége kritikátlanul beereszt egy csomó manírt, tupírt és megjátszást abba, amit csinál. De épp erről beszélek: nem csupán a zenei élmény számít. Van itt más is.

Például az együttes színvonala. Az első műsorszám (mely előzetesen nem szerepelt a koncertprogramban), még nemigen fedte fel a problémákat. Shigeaki Saegusa, kortárs japán szerző műve volt ez, a Requiem a földrengés áldozataiért, mely címéhez hűen a lassan két esztendeje bekövetkezett súlyos földrengés és szökőár áldozatainak állít emléket. Vonóskar, egy oboa, timpani és a háttérben egy vonósnégyes alkotta az előadói apparátust. Talán neoromantikusként aposztrofálható a lágy vonóshangzásra építő darab, mely érzelmes, de semmiképp sem érzelgős rezgéssel bír. Az első percek a vonósnégyes és a zenekar párbeszéde, az egybefolyó megszólalások, egymásra reflektálások jegyében teltek el, majd az oboa halk sírása és a vonóshangzás mélye vegyült édesbús szomorúsággá. Kellemes, mintegy tízperces mű volt, dallamtalan dallamai nem a kétségbeesett, tébolyult el nem fogadás hangját pendítették meg, hanem a csendes beletörődés, elengedés lelki tónusain szóltak. A timpani súlyos, sorsszerűen dörgő mélyütései jelentették az egyetlen protestáló regisztert, de a mű végére ez is elhalt az összhangzás távolodó pianójában.

Ezután kezdődtek a problémák. Az Anyegin Polonéze – ekkor még összehasonlításban nem tudhattuk persze – ugyanolyan rendetlenül szólt, mint később a 4. szimfónia. Hamar kiderült, hogy két tényező okolható ezért. Az egyik – bár ez nagyrészt találgatás –, hogy noha Kobayashi nem ritka vendég a MÁV Zenekarnál, egy ilyen koncerten nem feltételezhetjük a mindennapi együttmuzsikálásból fakadó összeszokottság és biztonság ölelő auráját. A másik ok, és ez viszont a kelleténél jóval gyakrabban zökkentett ki a műélvezetből, a rézfúvós kar gyengéiben keresendő. Tabu téma ez, tudom, és egy kicsit kényes is fejtegetni. De itt kérem nem egy-két gikszerről volt szó. Mind a polonézt, mind a szimfóniát át-át lyuggatták a rezek pontatlanságainak rajzszegei. Máskor is volt már ilyen, de legalább a nagy fortissimo tuttikban a helyére szoktak volt rendeződni a dolgok, ha már máshol nem is klappol minden. Ezen az estén ez sem működött tökéletesen, valahol mindig volt valami bibi a zengedezéssel. Pedig az energia és az erő ott körözött a teremben, Kobayashi mindent megpróbált.

A szimfónia első tíz perce még ezzel együtt is a YouTube kézikamerával felvett youth orchestrás felvételeire emlékeztetett, lelkes karmesterrel és a rokonokból, ismerősökből álló közönséggel. Aztán Kobayashi rendező elve szerint kezdett összeállni valami forma, minek csúcspontját a szimfónia harmadik tétele rajzolta meg. A vonóskart csak dicséret illeti a pontos összjátékért, helyesebben összpengetésért.

A Rokokó változatok nagyon szépen sikerült. Várdai István a folyamatosan érő, és ezen az úton még nem az utolsó szakaszon járó fiatal művész portréját tárta elénk. Technikailag csaknem hibátlan játéka olyan egyéniségről tanúskodik, aki bár pontos elképzelésekkel lép színpadra, művészi útján még sok mérföldkő alakítja majd játékának lényegi elemeit. Ettől is volt érdekes, és távolabbról szemlélve, kissé talányos az ő színpadi jelenléte. Nagy sikert aratott ő maga is, akár az egész hangverseny. Mindannak ellenére, amit fentebb vázoltam, a közönség rendkívül hálás volt.

S ha összerakunk mindent, egy jó zenekarról beszélhetünk, ezen a napon kissé gyengélkedő rézfúvós karral. Kár érte. Jó lenne majd őket látni zeneigazgatójukkal, Csaba Péterrel is, hisz a dolgok rendeződésének, a hangkép kiegyensúlyozásának jelenleg ő a legfőbb záloga.