\"Utcazene\" - Dés László lemezbemutató koncertje

Divat lett az utcazene. Meg a jazz is. Általában világválságok idején van hasonló, ezért kicsit aggódom, lehet, hogy már benne vagyunk, \"nem bummal, csak nyüszítéssel\"? Ha benne vagyunk, akkor miben? Na mindegy. Mindenesetre Dés László kiadott egy Utcazene című lemezt. Elmondása szerint angliai élményei hatására íródtak ezek a számok, ahol egy piactéren játszottak (persze nem kalapoztak, annyira azért nem volt utcazene a szó szoros értelmében, de az utcán történt mégis).

Mindig esemény, ha megjelenik egy Dés-lemez. Bár igen termékeny szerzőről van szó, ismertebb munkássága nagy részét utóbbi időben a más területeken alkotott művek teszik ki (persze olyan kvalitású szerzőről van szó, aki minden műfajban képes eredetit alkotni), ezért külön esemény, ha egy Dés-jazzlemez jelenik meg, de neve, mint annak idején a Mackó-védjegy: mindig garancia. Jól válogatja össze zenésztársait, darabjai muzikálisak, de nem kommerszek, modernek, de nem érthetetlenek. Emberi zenét ír, játszik, és az emberek szeretik az ilyesmit.

A zenekar, amely ezen az estén a színpadra lépett (és a lemezen is játszott) tulajdonképpen a Balázs Elemér Group, kis változásokkal: hiányzik Winand Gábor és Hajdú Klára, aki \"maradt\": Balázs Elemér (dob), Dés András (ütősök), Balázs József (billentyű), Fekete Kovács Kornél (trombita, szárnykürt, altkürt), Juhász Gábor (gitár), Gláser Péter (bőgő), és természetesen a szerző, és jelen esetben zenekarvezető (aki nem tagja a Balázs Elemér Groupnak): Dés László (szaxofon).

Laza latinnal kezdenek, a címe Esőben, g-mollban. Nem babonás a zenekar, tapasztalataim szerint szabadtéren olyan számot játszani, aminek a címében eső van, istenkísértés, de ez most nem jön be, a meleg nyári este továbbra is marad. A következő szám címe valami hóesésre utal (ha jól értettem), úgy látszik, \"ha lúd, legyen kövér\" alapon állították össze a műsort. A számokat változatosság jellemzi, fokozások, halkulás, hangosodás, tuttik és szólók váltják egymást, a műsor végére már kicsit fárasztóvá is válik, de ezt így az elején, még nem tudom.

Aztán egy lassú kvartett, Gigi a címe. Dés András mindent ráz és üt, ami a keze ügyébe kerül, a legkülönbözőbb formájú ütőhangszereket veszi föl, akár csak egy pillanatnyi effekt kedvéért, felismerni vélek egy konyhai fém mosogatószivacsot, valamint Piroska elvesztett kosárkáit, de biztosan tévedek. Balázs József visszafogottan zongorázik, stílusa nem tolakodó, kár, hogy a hangszerének (valamilyen elektromos zongora) a hangja tompa, matt - \"dunyhán szól\", szokták mondani. Nem lehet megállapítani, hogy így szereti-e, vagy a keverés hibája, mindegy is.

A következő darab a Bolhapiac címet viseli. Hangulatában a 80-as évek angol krimijeinek kísérőzenéjét idézi, még néha Santana Zebop lemeze körüli stílusának hangzásvilága is kikandikál. Érdekes Dés András és Fekete Kovács Kornél közös szólója, ugyan kicsit kötéltánc-szerű, de azért nagyon élvezetes, és a végére mindenki a helyére is talál, szerencsére, így nem nagyon lehet megállapítani, hogy direkt billegtek szét, vagy véletlenül.
Ezután egy vad sodrású számba kezdenek, majd a pörgős téma után Dés László még jobban fölpörgeti a zenekart, aztán témarészlettel zár. Ezt a kört (és lendületet) \"ismétli\" Fekete Kovács Kornél, majd egyedül marad a zongora. Balázs József szólója nagyon jó lenne, ha a már említett hangszín nem vonna le az értékéből. Különösen ilyen csendes, egyedüli játéknál lenne fontos egy szép zongora-hangszín.

Egy különösen tiszta tónusú szám következik, a szólók alá úszó témával. Változatos koncert, minden szám más, egy pillanatig nem lehet unatkozni, nem csak a hangszerszólók változatossága miatt, hanem a sorrend jól eltalált volta miatt sem. Igazi, profin felépített műsor. Egy dolgot azért hiányolok: Gláser Péter kicsit háttérszerepet kapott. Pedig igazán volt a programban olyan szám, ahol elfért volna egy bőgőszóló.

Aztán a Hello Trane, John Coltrane tiszteletére. Dobszóló kezdet, aztán Coltrane zenéjéhez méltó unisono téma. Juhász Gábor gitárszólója egy rockzenekarban sem okozna csalódást. A szám vége totális vadság, őrület.
Majd egy sokkal finomabb darab következik, a Metszetek című lemezről. Nagy a kontraszt, amit még fokoz, hogy Juhász akusztikus gitárra cseréli hangszerét.

Aztán természetesen ráadás. Természetesen megérdemelten, hiszen a közönségnek a jó koncertek mindig rövidnek tűnnek. És szintén természetesen a lemez címadó dalával, az Utcazenével jön vissza a zenekar, ami egy igazi sláger. Könnyed latin, jó dallamok, olyan zene, ami jólesik a fülnek, ha komolyan, odafigyelve hallgatjuk, de billeghetünk rá egy házibuliban, vagy háttérzeneként is teljesen megfelel. Igazán jó zárás ahhoz, hogy mindenki derűsen induljon haza a koncertről.

Dés zenéjét nem a száraz szerkesztés jellemzi, ezek a dallamok lélekből jönnek. Titkuk talán egyszerűségükben rejlik, talán abban, hogy a szerző valóban érzelmeit adja a zenéhez, és nemcsak gyártja a számokat.