Uniformisban (A BFZ művészeinek kamarakoncertje)

2008. február 23.
Zeneakadémia

A Budapesti Fesztiválzenekar művészei
Kiss Noémi – ének
Koncertmester: Eckhardt Violetta

MOZART: D-dúr divertimento, K.136
BRITTEN: Színvázlatok (Les Illuminations) – dalciklus Rimbaud verseire, Op.18
BRAHMS: 2. (A-dúr) szerenád, Op.16

A BFZ kamarakoncertje, és egyáltalán a magyar zeneélet alapján úgy tűnik, hogy a honi vonóstársadalom egyik legnagyobb ellensége a stílus.
A szombat délutáni koncertről szóló beszámolót például mindjárt a műsor végén elhangzottakkal szeretném kezdeni, mert a stílus szempontjából egyáltalán nem véletlen az alkalmazott műsorpolitika sem.

Merthogy természetesen Brahmsszal zártak, és tulajdonképpen jól is tették.
No nem azért, mintha az embernek nem esett volna jobban a színes, igéző Britten-zenével elbúcsúznia, s kellően felpezsdülve hazatérnie ezen a koratavaszai délutánon, mint a hegedűk fényétől is megfosztott melankolikus Brahms hangjaival andalogni az úttesten.
Hanem mert sokkal jobban játszották, mint az első félidő anyagát.

Most lehet szakmai indokokat hozni, hogy jóval kevesebb volt a szétesés, hogy a vonógondolkodás, a vonókezelés jól illett a zenéhez, ráadásul mindenki természetesen hozta a romantikus hangszerkezelést, és hogy a sok érzelgősség ellenére mindig megtalálták a zene izgalmas pontjait, mertek szélsőségesek lenni, mertek játszani. De ha egy teljesen laikus szemével (és nem a fülével) nézzük a társaságot, akkor is egyértelmű: ebben a zenében jól érezték magukat. Felszabadultak az arcok, a karok, össze-összekacsintottak, szó szerint fickándoztak a színpadon, mint hal a vízben.

Ezzel szemben a Mozart-divertimento – ami szerintem a zenetörténet egyik legelevenebb, tréfákkal teli darabja – közben a mi laikus nézőnk csupa munkás embert látott a színpadon, akik épp egy kötelező zenekari szolgálatot teljesítenek. Komor arcok, óvatos sandítások a partner felé, félszeg mozdulatok jellemezték a megfáradt zenészeket.

Ha bennfentesként vizsgáljuk a hallottakat, akkor tulajdonképpen csupán arról van szó, hogy az egész kamarazenekar tisztában van azzal, hangszertechnikailag nem tudják, mit is kellene csinálni Mozart zenéjében. Így a brahmsi muzsikában jól alkalmazható romantikus hangszerkezelés finomított, kicsinyített mását alkalmazzák Mozartnál. Ugyanazok a mozdulatok, csak félig-meddig a vonó fölött, némileg visszafogott lendülettel.

Ez a félszegség okozta, hogy a remek tempó, az érezhetően jól meglátott zenei történések ellenére állandóan szétmentek. Ezt próbálták ellensúlyozni az egy harmónián belül játszandó futamok fölösleges tagolásaival is, de értelemszerűen ez csak tovább rontja a helyzetet, mivel az ily módon még inkább erejét vesztett játékmóddal még nehezebb a partnereknek egymásra találniuk.

Azt gondolhatnánk, hogy a XX. század közepén íródott Britten-mű jobban tűri a megelőző század előadási stílusjegyeit. Ez azonban nem így van. Való igaz, hogy a XIX. században egy időre eltűntek a zörgő, zajos forték, a vonó ütőhangszerként való kezelése, de a XX. század – még ha teljesen új zenei közegben is – visszacsempészte őket. Épp ezért itt is a vagányság, a merészség, a szélsőségesség hiányzott a legjobban. A szövegek Rimbaud legvadabb korszakából valók. Ekkor tengette kicsapongásokkal teli nappalait és éjszakáit Verlaine-nel együtt, abban a biztos hitben, hogy a léha életmód segítségével tesz majd szert igazi látnoki képességekre.
Megdöbbentő szövegek.

Szerencsére a kissé nyuszi módon játszó zenekart felülírta Kiss Noémi előadása.
A hölgy fantasztikusan énekel. Kőkemény munkával képzett istenáldotta tehetség, gyönyörű egyéni hang.
Jó szövegmondás, finoman éles, a darabhoz jól illő, rendkívül konkrét hangszín, bátor, mégsem durva megjelenítése Rimbaud és Britten mondanivalójának.
S bármilyen furcsa, de a színpadkép is tökéletessé vált Kiss Noémi alakjával. Az égővörös hajhoz társuló zöld ruha remek választás volt a francia kalandor verseihez.

Némi kis vagányság elkelne Eckhardt Violettánál is. Ő egy igazi tündér mosolyával, mozdulataival próbálta irányítani kis csapatát. Ennél azonban több, szélsőségesebb, erősebb impulzusra, hirtelenebb szemvillanásokra lenne szükség ahhoz, hogy ne unatkozzon a közönség Mozart közben sem.

Egy hajszál, egyetlen vékonyka kis határvonal átlépése kellene az együttesnek ahhoz, hogy igazán jó zenét csináljanak a klasszikában és a XX. századi zenében is. El kellene felejteni a sok éven át betanult iskolai mozdulatokat, kicsit szétnézni a nagyvilágban, hogy hogyan is csinálják a bátrak, és egy merész húzással beépíteni a látottakat a meglévő tudásanyagba.
Akkor szinte magától lekerülhetne előadásukról a minden századon uralkodó romantika kényszerű egyenruhája.