Túl a zenén (Kocsis Zoltán zongoraestje a MűPában)

2010. december 8.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Kocsis Zoltán - zongora

VIDOVSZKY LÁSZLÓ: Schroeder halála (km.: Jeney Zoltán, Sáry László, Vidovszky László)
SCHUBERT: B-dúr szonáta, D.960

*

Vannak olyan koncertek, amelyekről az ember nem rest idő előtt távozni, de ha végig is üli, inkább néma marad - jobb, ha nem olvassa senki, amit írna róla, gondolja. Van olyan, hogy tisztességgel el tudja mondani, mit hallott: jót, rosszat. A harmadik szint, amikor nincs "kritika", csak feltétlen lelkesedés. És létezik - divatos szóval - a prémium kategória, amikor a lelkesítő momentum mellett valami többnek is részese a hangverseny-látogató.

Ez az, amikor a zenei hangok özönének meghallgatása valami többlettel bír. Nem egyszerűen szórakoztató időtöltés: magasabb rendű időtöltés, aminek következménye lelki megtisztulás, saját kicsinységünk felismerése vagy valami hasonló megvilágosodás volna. Ilyenkor a - szükségszerűen - nagyszerű zeneművészi teljesítmény mellett olyan gondolati többletet kapunk, amelyekről szavakban értekezni (most és itt is) gyakorlatilag csak közhelyeken keresztül lehetséges.

Nem sokkal a hangverseny előtt vált csak ismertté, mi is szerepel majd a műsoron, de a telt ház bizonyította, Kocsis Zoltán koncertjére akkor is érdemes megvenni a jegyet, ha a program zsákbamacska. Amikor pedig kiderült, mi is az est műsorán szereplő két mű, már lehetett is kezdeni a szellemi játékot, hogyan, miért is kerülhetnek ezek egymás mellé. És azt is lehetett sejteni, amikor hangzó valójukban manifesztálódnak, nem mindennapi lesz az élmény.

Mindazonáltal, hogy értsük, miről van szó, Kocsis, amikor színpadra lépett, mikrofont ragadott és elmondta, két klasszikus szólal ma meg itt. Egy harmincöt éves, kortárs és egy majd kétszáz éves, időtlen. Mindkettő a halálról szól. Kicsit értelmezve a továbbiakban mondottakat, a Schroeder halála azt fejezi ki, hogyan képes a technokrata gondolkodásmód elhallgattatni a művészetet. A nagy klasszikusok viszont - tegyük hozzá - vigasztalni is tudnak. Ezért tán az egyik legnagyobb zenei alkotás Schubert B-dúr szonátája. Nagyon is részesévé tesz az elmúlás szomorúságának, de megadja a feloldást is: van a semmin túl valami örökké érvényes, ami öröklétre érdemes. A két nagyon is eltérő világú alkotás ily módon egymáshoz tartozott. De ne többet szavakkal, mert éppen azért hallgatunk zenét, mert erről hallgatni kell.

Komoly pianista erények kellenek Vidovszky művének előadáshoz, hiszen negyvenpercnyi rendületlen skálázás az alapja mindannak, ami a Schroeder halálában történik. Vagyis, hogy a három segítő addig helyezget mindenféle idegen tárgyat a húrok közé (preparálja a zongorát), amíg azok képtelenek hangot kiadni, és a zongorista végül hiába járatja ujjait a billentyűkön, az eredmény néma csend.

Az elmúlt harmincöt évben valóban klasszikussá nemesedett a darab, hiszen annakidején ha botrány nem is tört ki a Zeneakadémián, a közönség egy része határozott, hangos formában adott hangot nemtetszésének. Most nemhogy pisszegés, köhintés is alig hallatszódott a majd háromnegyed óra alatt, a végén pedig komoly elismerést jelző masszív taps díjazta az előadókat.

Akik valóban mindent megtettek a sikerért. Kocsis gépiesen megingathatatlan volt, a három zeneszerző pedig pontosan tette a dolgát. Először csak úgy tűnt, megbicsaklott a zongorista ujja, amikor valamilyen oda nem való test került a húrok közé, azután zörögni, kimaradozni kezdtek a hangok, vagy éppen ellenkezőleg, volt, hogy egy időre néhány hang erejéig kétszólamúvá vált a zene. Azután, volt, hogy konkrét ritmusképletekbe rendeződtek a megmaradó hangok, de végül minden elhalt, az utolsó kis pengések is. A mű autentikus és tökéletes előadását hallottuk.

Schubert szonátája bővelkedik a dúdolnivaló dallamokban, a virtuozitást pont az kívánja, hogy az alapvetően ütős hangszer itt szinte végig daloljon. Kocsis megközelítésmódja leginkább racionálisnak mondható, ami alatt azt értem, sallangmentes. Nincsenek fölösleges agogikai, dinamikai játékok, illetve amennyit hallunk, arról úgy érezhetjük, ennyi éppen elég, "csak" annyi szólal meg, amennyit a kotta megkíván.

De mi van a kottában? A gondolatterhes első részben, ha kell, énekel a hangszer, ha kell, dübörögnek a futamok. A lassútétel fájdalmasan dalol, a kíséret oktávugrásai nem emelkednek jelentőségükben a jobb kéz által játszott dallam fölé, még ha fizikai valójukban ott is végzik, és a középrész utáni visszatéréskor már elképesztő pianissimókkal kerülnek helyükre a legfelső hangok. Majd megbocsájtható kis hibák a Scherzóban.

A negyedik tétel könnyedebb finálé mivoltában is egyenrangúvá vált az első kettővel ebben az előadásban. Megszólalt az a schuberti zongorahangszín, amit csak akkor hallani, ha minden rendben. Hangsúlyok, dallamformálás, meg ki tudja, mi minden más, megfogalmazhatatlan, amitől végül kiteljesedett az egész. És a ráadásban Chopin cisz-moll polonéze méltó lezárása volt az estének.