Trubadúr a Budafesten

2005. augusztus 8. - Magyar Állami Operaház

VERDI: A trubadúr
Luna gróf: Fokanov Anatolij
Leonora: Sümegi Eszter
Azucena: Wiedemann Bernadett
Manrico: Bándi János
Ferrando: Palerdi András
Inez: Gál Erika
Ruiz: Kiss Péter
Vez.: Lukács Ervin

Pedig minden ellene szólt. Utolsó előadás (próbákkal együtt vagy az ötödik egy hét alatt), fáradnak az énekesek, a közönség fesztiválos, a díszlet egyre csúnyább, minél közelebbről nézi az ember, ráadásul teljesen funkciótlan, mi lesz ebből?

Lehet sorolni a színházakat, ahol ilyen szereposztással ki lehet állítani A trubadúrt. Nehéz? Persze, tudjuk, a világ négy legjobb énekese... Ami legalább öt, de inkább hat, hogyha lehet. Tegyük is hozzá rögtön: most is csak a fesztivál miatt eresztették össze ezt a gárdát, de mindenképpen méltányolandó az ötlet. Mivel a tévéseknek megint másfelé akadt dolguk, megpróbálok beszámolni erről az estéről.

Az alaphelyzet az, hogy mindenki a helyén van: nagyon jó énekesek lépnek színpadra. Innen indulunk, és a határ a csillagos ég.
Mindenkinek minden hangja tökéletes? Nem. Nem fáradnak el a kétnaponta éneklésben? De. Mitől lett mégis frenetikus siker? Nagyon jó előadást akartak csinálni - és megcsinálták.

Azzal kezdődött, hogy a címszereplő elhatározta: ezúttal tényleg címszereplő lesz, a figura életre kel, bármennyire egysíkúra alkotta is Verdi. Jegyezzük meg, azért énekelnivalóval bőségesen ellátta a Mester, hol egészen lírai, hol erősen drámai kvalitásokat kíván az énekestől, olykor a színfalak mögül, egyszer egyedül, máskor duettben vagy tercettben, de szinte egyfolytában énekel.

Mire Manrico megérkezik, már túl vagyunk egy ötcsillagos nyitójeleneten: Ferrando remekel, és élményszerű a férfikar is. Jóleső érzéssel nyugtázzuk, hogy Inez szerepe is jó kezekben van, és a kicsivel később belépő Ruiz is partnere lesz a nagy csapatnak.

Jön a slágerszám, a Máglya-ária, és Azucenát hallgatva olyan szavak jutnak eszünkbe, mint őserő. Aztán a kettősben történik valami, ami már túl van az éneklésen, az összhang tökéletes anya és fia között, csak a taps térít magunkhoz.

És már itt is van Luna - az operairodalom talán legszebb baritonáriájával. Bársonyos hangon és a szokásos bravúrokkal énekli, becsalogatva ezzel a jegyszedő nénit is. Ajtócsapkodás, parkettarecsegés, taps, bravó, néni ki, az előadás folytatódik. Ez az este is a súgólyukon végződik - gondoljuk -, de tévesen: miniszteri látogatásban végződik, ám ne szaladjunk előre.

Az előadás abban tért el a szokásos Trubadúroktól, hogy ezúttal Leonora is elénekelte a maga strettáját, amely általában kimarad. Első hallásra egyértelmű, hogy miért: nagyon magas, és mindezt a negyedik felvonásban - a Miserere után és a kettős előtt - prezentálni nem egyszerű feladat. A létjogosultsága nyilvánvaló, Verdi logikusan építette fel a darabot: Leonora az első felvonásban is egy lassú elbeszéléssel kezd, majd gyorsabb rész következik, és ugyanez ismétlődik az utolsó felvonásban is. De Manrico strettáját is megelőzi a lírai f-moll ária, tehát többször is előjön ugyanez a szerkesztési elv.

Nem meglepő, hogy hőseink éppen ezekben a számokban nyújtották a legkiemelkedőbbet, a mezzo-bariton páros pedig a negyedik felvonás pianóival koronázta meg teljesítményét.

A jó énekes a hangjával formálja a figurát, a manírokat meghagyja másoknak, itt amúgy sem nyílik nagy lehetőség látványos színészi játékra. Egy-két apróságot azért érdemes kiemelni, ezek mutatják, hogy tényleg mindenki a legtöbbet akarja kihozni az estéből.

A zárdajelenetnél Ferrando lefogja és lefegyverzi Lunát, hogy az ne szaladjon a halálba Leonora miatt. Grófunk így ott marad büszkesége romjain, és szemlélheti a szerelmesek boldog egymásra találását. És ha már találkozás: megrendítő hatású Leonora érkezése a börtönbe, ahogyan mindketten végigmérik egymást, hogy a másik jól van-e, mindezt hihetetlen természetességgel.
Manrico a szó szoros értelmében álomba ringatja Azucenát, majd a hűtlennek vélt Leonorát magára hagyva fordulna vissza anyjához ismét, akinek ébredése olyan szép és lírai, hogy nem lehet nem rá figyelni.
Leonora haldoklása gyönyörű: szem nem marad szárazon, pedig nem történik semmi különös, csak úgy néznek egymásra, és Manrico szinte sírva kérdi: Che festi!... o cielo!

Nincs mit tovább ragozni: páratlan este volt, és ha a miniszter nem csak gratulálni érkezett, hanem az egészet végignézte, akkor már tudja, hogy milyen értékek vannak az Ybl-palotában.