Triplacsavar - Aidák az Erkelben

VERDI: Aida
A király: Rácz István / Valter Ferenc
Amneris: Wiedemann Bernadett / Pánczél Éva / Ulbrich Andrea
Aida: Cserna Ildikó / Tokody Ilona
Radames: Kiss B. Atilla / Bándi János
Ramfis: Palerdi András / Fried Péter
Amonasro: Kálmándi Mihály / Fokanov Anatolij
Főpapnő: Sánta Jolán / Gál Erika
Hírhozó: Kóbor Tamás / Laczó András
Vez.: Dénes István

Két hét - három előadás Verdi és az Aida bűvöletében. Nem véletlenül használtam ezt a szót: bűvölet. A darab ugyanis népszerű, igen szép telt házakkal ment mindhárom előadás. Mégis, miért érdemes az egymást követő három előadást megnézni? Érdemes? Nos: igen.

Amneris jelleme foglalkoztatott leginkább az elmúlt hetekben. A bevett sémák szerint a fáraó lánya gőgös, szerelmes és féltékeny, valamint bosszúálló. Egy királylányról beszélünk, aki megszokta, hogy mindent megkaphat, amire vágyik, meg is lepődik, amikor kiderül: Radames inkább Aidát választja, a rabnőjét. Érthetően sérti a büszkeségét is, hogy a kiszemelt férfiú a trónörökös helyett a szolgát vezetné oltár elé, mi több: kész érte meghalni. A fáraó lánya azonban szerelmes, így hiába kérleli Aida, nem tud/akar lemondani Radamesről. Aida érveire (Te szép és boldog, ki fényben élhetsz...) azt felelhetné, hogy fényben ugyan, de magányosan, egyedül, alattvalók veszik körül, nem barátok, még kevésbé: társak. Amneris bosszúvágya féltékenységéből fakad, ettől esendő és szánandó is a figura. Gondoljunk csak a negyedik felvonás végére! Aida és Radames tragédiája Amnerisé is, a katartikus záróképben mindhármuk sorsa beteljesedik.

Amnerist hárman formálták meg, közöttük (időrendben) Wiedemann Bernadett és Pánczél Éva alakítása sokéves munka eredménye, míg Ulbrich Andrea új beálló a szerepben.

Wiedemann Bernadett nem okoz meglepetést ebben a szerepében sem, talán az első felvonásban halványabb a tőle megszokottnál, de egyébként vokálisan kiemelkedő a produkció. Ugyanez mondható el Pánczél Éváról, akinél a második felvonás első képében érezhető némi bizonytalanság, de a negyedikben ő is remekel. A vokális kiválóság mellett azonban a szerephez nem sokat tesznek hozzá játékban (stilizált kézmozdulatok, megvető pillantások), de ez elsősorban a rendező számlájára írható.

Ehhez képest új lendületet hoz a darabba Ulbrich Andrea, aki több mozgással, egy-két változtatással próbálja belakni a szerepét (például lent marad a negyedik felvonás elején az ítélkezés alatt is). Talán itt-ott túlzásba is esik, de mindenképpen üdítő és üdvözlendő az igyekezet. Viszont furcsa ötlet az egyébként világos hangszínű mezzóra bízni egy ilyen, mélyebb hangokat is bőséggel igénylő szerepet. Alig egy hónapja még Adalgisa (és milyen kiváló!), most pedig Amneris? Nem mintha hiányoznának a mélységek: éppen csak nem természetesen szólalnak meg, érezhető, ahogy az énekes szándékosan mélyíti, sötétíti a hangját, és ez, amellett, hogy nem szép, még árthat is neki. De ne legyen igazam.

Aida. A címszereplő jellemének megformálásához több kapaszkodója van az énekesnek: a különböző jelenetekben más-más Aidát láthatunk: szerelmes nőt, leányt, de még a szerelem és haza között választani nem tudó hősnő is elénk áll az első felvonásban. Hogy aztán kiderüljön: választania nem is neki kell majd végül. A döntés Radames kezébe kerül, először a szökésről kell határoznia, majd Amneris és a halál között választ - az utóbbit.

Az Aida-alakítások értékelésében fontos szempont lehet, hogy milyen felfogást részesítünk előnyben. Van, aki azt szereti, ha Aida az Amnerisszel közös jelenetekben valóban rabszolgaként viselkedik, van, aki az etióp királylányt túl büszkének tartja ahhoz, hogy (fogolyként) megalázkodjon a riválisa előtt. Érzésem szerint mindkét Aida ez utóbbit valósította meg, és némiképp ezt támasztja alá Verdi instrukciója is, aki \"megengedi\" hősnőjének, hogy visszavágjon Amnerisnek a második felvonásban. (Vetélytárs te vagy?! Úgy néked én...)

Két Aidát hallottunk, az első két előadáson Cserna Ildikó keltette életre a címszereplőt, meglehetősen statikus szerepformálással, de figyelemre méltó hangi teljesítménnyel, különösen a második, 12-i előadáson. A 9-én még mesterségesen sötétített mély hangok addigra eltűntek, az első előadáson is remek pianók a másodikon még jobban szóltak, a harmadik és negyedik felvonás igazán katartikusra sikerült.

A harmadik előadás Aidája Tokody Ilona volt. Itt most el kell mondani: a voce már valóban fárad, és vivőereje sem mindig elegendő, azonban a második felvonás fináléját leszámítva végig hallható a produkció. De ami sokkal fontosabb: finoman kimunkált, kulturált és még mindig szép énekhangot hallunk, olyan énektechnikával, ami csak kevesek (és csak a legnagyobbak) sajátja. Tokody Ilona az egyik olyan szereplője az előadásoknak, akit nem zavar a rendezés hiánya. Megrendezi magának a darabot, elvarázsol, felejthetetlen élményt ad, a szóló részekben éppúgy, mint a zárókettősben. Játéka partnerét is magával ragadja, végre egymásért halni is kész szerelmeseket látunk, nem pusztán lakótársakat.

És ha már partner: akkor Radames. Talán ez a legnehezebben megformálható figura a háromszögből. A fővezér olyan tökéletes, hogy már szinte nem is ember: minden gondolata tiszta, becsületes, távol áll tőle az emberi gyarlóság. Mindkét döntését ebben a szellemben hozza meg: előbb Aidát választja, még azon az áron is, hogy el kell hagynia hazáját, majd Amneris állítja válaszút elé: kezét ajánlja a trónnal együtt - a másik oldalon a halál áll. És még ez a döntés sem bizonytalanítja el. A végső pillanatban sem képes arra, hogy Amnerist becsapja, olyat ígérjen neki, amit aztán nem tart meg - úgy hal meg, ahogyan élt: becsületesen. Ezzel azonban - rendezői segédlettel - nehéz helyzetbe hozza az énekest: hogyan lehet életre kelteni Radamest?

Kiss B. Atilla először a statikus figurát választja, kevés mozgással, aztán másodszor - Tokody Ilona partnereként - már jóval aktívabb. A második felvonás egyik nagyon szép jelenete, amikor Amonasro énekel, közben Aida az etióp foglyok közül felnéz kedvesére, tekintetük összekapcsolódik. Apróság, de ekkor kezdődik valami, amit színháznak is lehet nevezni: a két további felvonás közös jelenetei a korábbiaknál intenzívebbek, megkapóbbak lesznek. Érdekes módon vokálisan is ez a két felvonás sikerül legjobban, és amellett, hogy Kiss B. Atilla mindkét előadáson felvonásról felvonásra egyre kiválóbb teljesítményt nyújtott, a kivételesen szép csúcshangok mellett a Nílus-parton (különösen másodszor) remek pianókat is hallhattunk.

Jóval többet mozog a színpadon Bándi János, jobb színészi képességekkel is rendelkezik, mint partnerei, így ő is saját képére formálja a darabot. Kiemelkedő például az első felvonás hármasa, vagy a negyedik felvonás kettőse Amnerisszel (sajnos, Aida nem igazán partner a közös jelenetekben). Alakítása kiegyenlített énekes teljesítménnyel párosul - nem kis dolog ez két Siegmund között! Már a románcnál igen hajlékonyan énekel, és ezt meg is tartja végig, külön élményt jelent azonban az a finomság, ahogyan a rendelkezésére álló óriási hanganyaggal bánik: mindig meg tudja választani az éppen megfelelő hangerőt.
(Csak egy megjegyzés: értelmetlennek tűnik tenorhiányról panaszkodni, amikor két ilyen kaliberű Radamest is fel tudunk mutatni. Két kiemelkedő alakítás, mégis teljesen más hangszín, karakter - és egyformán szerethetők.)

Az előbbi mondatot elismételhetném a két Amonasro kapcsán is. Kálmándi Mihály sötétebb basszbaritonjának és Fokanov Anatolij világosabb baritonjának különbözősége nyilvánvaló, de a lényegesebb különbség kettejük között inkább az, hogy amíg Kálmándi elsősorban játszik és csak azután énekel, addig kollégája fordítva teszi ezt. És ez nem értékítélet akar lenni, pusztán csak annyit jelent, hogy míg az előbbi Amonasro a karakterből indul ki, és arra fűzi fel a szólamot, addig társa a vokális produkciót egészíti ki játékkal - főként mimikával. Az első két előadáson mindkét Amonasro arra ítéltetett, hogy megküzdjön a zenekarral a Nílus-parti jelenetben - és mindketten alulmaradtak, önhibájukon kívül. Harmadszor Kálmándi Mihálynak már lehetősége nyílt - a visszafogottabb zenekar mellett - mondanivalójának egészét eljuttatni a közönséghez. (Akkor már az egész előadás halkabban szólt, de erre még visszatérünk.) Fokanov ismét bemutatta, hogy visszafogottan, remek pianókkal is tud énekelni, azonban a terpeszálláshoz a helyében nem ragaszkodnék.

A mélyebb hangfekvés felé haladva nézzük most a basszusokat! Nem tévedés: két fontos basszus szerep van az operában. Az első és harmadik előadáson a király is megkapta az őt megillető súlyt: Rácz István fáraója méltó (és egyenrangú!) párja volt Ramfisnak. Egy jelentékeny, magvas basszus meg tudja adni azt a tekintélyt a fáraónak, amelyet a hatalmas birodalom első emberének egyébként is tulajdonítanánk. Ez a súly hiányzott Valter Ferenc alakításából, az ő királya legfeljebb bábunak tűnhet a főpap mellett.

És hogy teljes legyen a kép: két remek Ramfist is hallhattunk. Először Palerdi András ugrott be a beteg Fried Péter helyett, aki szerencsére meggyógyult, így a harmadik előadáson már énekelhetett. Palerdi bravúros beugrása után a következő előadáson mintha maga is betegséggel küzdött volna, de ez csak korábbi produkciójához képest volt érzékelhető, így elég sokat elmond az alakítás értékéről. A fentiek után nem már meglepő, hogy Fried Péter mennyire más főpapot énekelt, és itt sem lehet (értelmetlen is lenne) egyik vokális produkciót a másik elé helyezni.

Ebben a Verdi-operában is kiemelt szerephez jut az énekkar: egyre-másra sorjáznak a kórusbetétek, melyek közül érdemes kiemelni a női kar második felvonás eleji produkcióját mindhárom előadáson, és vastagon aláhúzni az ítélkező férfikar teljesítményét a negyedik felvonásban (különösen a harmadik estén). A karmester lényegében altatót vezényelt a bevonulási jelenetben, melynek végét viszont a végletekig felpörgette. Mivel ezt mindháromszor megismételte, már koncepcióról beszélhetünk - legfeljebb nem osztjuk.

Dénes István egyébként közönség-érzékeny karmester - vagyis érzékeny arra, hogy mit művel a közönség előadás közben. Az első előadáson még többnyire sikertelenül kísérletezett azzal, hogy instruálja a tisztelt publikumot: mikor kell tapsolni, mikor nem, stb. Azonban nem tudta megakadályozni, hogy Aida Ritorna vincitor! kiáltását el ne nyomja a rosszkor kitörő tapsvihar, ahogyan azt sem sikerült elérni, hogy az ária, illetve a jelenet utolsó hangjait is lehessen hallani. Kissé szkeptikus voltam a további próbálkozásokkal kapcsolatban, de a második előadás őt igazolta: sikerült minden hangot elénekelni-eljátszani, a közönség ezúttal kivárta, amíg lemegy a függöny, és csak utána kezdett tapsolni. Figyelemre méltó eredmény, tekintve, hogy a függöny mozgása általában - pavlovi reflexként - azonnali tapsolási ingert vált ki a többségből.
Talán lehet mondani, hogy a zenei megvalósítás estéről estére javult, bár a harmadik alkalommal a Guerra!-kórus nem szólt olyan erővel, mint ideális lett volna, de cserébe a folyónál is végig hallottuk Amonasrót. Valamit valamiért.

A mérleg tehát: három - egyenként is szerethető - előadás, kiemelkedő teljesítmények szólóban, kórusban és az árokban egyaránt, vagyis minden estén történt valami, amiért érdemes volt elmenni. Továbbá: Verdi és remekműve, melyet nem lehet elégszer hallani.

Bűvölet, varázslat: Aida.