Útravaló 365 napra (A teremtés / Fischer Ádám)

2008. január 1.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Osztrák–Magyar Haydn Zenekar
A Magyar Rádió Énekkara
Veronica Cangemi, John Mark Ainsley, Florian Boesch (ének)
Vez.: Fischer Ádám

HAYDN: A teremtés

Újévkor valószínűleg mindannyian megtelünk – a virsli, a bejgli, a pezsgő és az egyéb kötelezően fogyasztandók után – némi reménységgel is. Hátha az idén még jobban érezzük majd magunkat a bőrünkben, és nem csak öregebbek, de jobbak, bölcsebbek is leszünk. Az biztos, hogy akik ott voltak Fischer Ádám Haydn-koncertjén január első napján, kaptak egy kis útravalót az elkövetkező esztendőre. Azt hiszem, nem is lehetett volna jobb programot műsorra tűzni, mint Haydn Teremtése.

Egy zseniális mű, melyben a világ szépségei magától értetődő egyszerűséggel sorakoznak elénk. Minden hangjával a természet utánozhatatlan tökéletességét dicséri, maga a kikezdhetetlen optimizmus, derű és bölcsesség. Ahogy a zenében telnek a teremtés napjai, úgy eszmélhet rá lassanként még a legmélabúsabb koncertlátogató is, mennyi szépség veszi körül a világban, s minden kórustétel újabb megerősítését nyújtja annak, mily nagyszerű is ez így, ahogyan van. (És ez nem a szilveszteri Momus-parti utáni bágyadt iróniám, tényleg így gondolom.)

Haydn zsenialitásához egy remek előadógárda is társult ezen az estén. Egy egészen kiváló zenekar, egy nagyszerű, tisztán és pontosan megszólaló kórus, három nagy tudású énekes, és egy karmester, aki nagyon tudta, mit is akar mondani. Fejből vezényelni a Teremtést még nem feltétlenül emberfeletti teljesítmény, de azért mindenképpen jelzi, milyen szinten ismeri valaki a művet. Fischer Ádám nagyon ismeri. Minden hangot, annak jelentésével együtt. Többször halottam már – zenészek szájából is –, hogy Haydn unalmas. Többször fel is dúltam már magam ezen a kijelentésen, mert mindig azt gondoltam, hogy Haydn zenéje legfeljebb csak akkor lehet unalmas, ha unalmasan játsszák. (Egyébként valószínűleg egyre többen vannak, akiknek hasonló lehet a véleményük, hiszen a hangversenyterem megtelt kedden este.)

Az énekesek esetében több közös pontról is beszélhetünk. Az egyik, hogy nem a nagy hang az erősségük – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a C sor jobb oldalán ülve, nem biztos, hogy minden tökéletesen hallatszott, másrészt az énekesek a zenekar belső részében, a fúvósok társaságában foglaltak helyet, ami szintén tompíthatta kissé hangjuk erejét. További hasonlóság még, hogy izgalmasan, okosan, kulturáltan és beszédszerűen énekelnek, maradéktalanul értelmezve a szöveget. Nem vibrálják agyon a hangokat, és nem is kiabálnak.

A legszebb hangszínnel – és a legtöbb humorérzékkel – szerintem Florian Boesch rendelkezik, bár a mély hangjai kicsit nehezebben szólaltak meg. Kifejezőerő tekintetében Veronica Cangemit emelném ki leginkább, bár tagadhatatlan, hogy intonáció terén időnként bizonytalankodott. Már rögtön az első áriájában voltak ilyen problémái, de szerencsére a feltűnően muzikális művésznő egyre jobb formába lendült, a hamisság már csak időnként zavarta meg az élményt. John Mark Ainsley viszont feltűnően tisztán intonált, s a már említett beszédszerűség neki is fő erényei közé tartozik.

Fischer Ádám Teremtés-értelmezése tele volt apró, de annál lényegesebb ötletekkel. Egy-egy ügyes hangsúly, tempóváltás, agogika, a harmóniák folyamatos nyomon követése ritkán hallható mozgalmassággal, tartalommal töltötte meg a muzsikát. Nem volt egyetlen tétel, de talán egyetlen ütem sem, ami ne lett volna valamilyen módon kitalálva, megformálva, értelmezve. A zenekar pedig nagyon igyekezett követni minden mozdulatot. Bár például a recitativók esetében nem volt mit követni, mert olyankor a dirigens derűsen pihent, magukra maradtak a zenészek, egymást figyelve kellett boldogulniuk. Egyébként is azt éreztem, a zenekar tagjai nagyon figyelik egymást, nem csak a karmestertől várják a csodát. Ez főleg olyankor volt nagyon hasznos, amikor – bár csak néhány pillanatra – felborulni látszott az egyensúly a zenekar két oldala között. Fischer Ádám egyébként végigmosolygott úgy bő másfél órát. Még sosem voltam tanúja ilyen optimista hangversenynek.

Végezetül hagy idézzem Uriel arkangyal néhány igen tanulságos szavát, melyek közvetlenül a zárókórus előtt hangzanak el. Egyszerű, mindannyiunk számára ismert, talán már unalmas, de végtelenül hasznos jó tanács ez, melyet mégsem árt újra és újra átismételni, mert valami okból mintha időről időre elfejtenénk: Ó boldog pár, mindörökre boldog, ha csalfa vakhit félre nem vezet, hogy még többet kívánj, mint amennyit bírsz, s még többet tudj, mint szabad.