Ütős – mesélős (A Concerto Budapest gyerekelőadása)

2012. szeptember 23.
Concerto Zeneház

A Concerto Budapest művészei
Méhes Csaba – pantomim
Műsorvezető: Iván Gábor

Szelíd–harcias (Manó bérlet)

*

– Na, mit írjak, milyen volt? – kérdezem a fiamat a Concerto Budapest Manó-sorozatának nyitóműsora után, s ezzel be is rúgom magamnak az öngólt, mert ő feledve ékesszólási tudományát, mellőzve az esszékhez szükséges érvelési-indoklási fogásokat, aforizmák terjedelmét is alulmúlóan közli a lényeget: jó.
Szóval így állunk, sejthettem volna, hogy nekem kell elpakolnom utánad, édes sarjam, és nem tudom veled megíratni a cikket…

De hát mire is számítottam, hogyan tudott volna odafigyelni a részletekre, amikor teljesen belefeledkezett a műsorba? A játékmester, Iván Gábor hamar bevágódott nála, miután elsőként szólította a jelentkezők közül (jelzem, az amúgy főállásban a zenekar ütős szólamában jeleskedő műsorvezető az én szimpátiámat is elnyerte, amikor a 11-kor kezdődött előadáson freudi elszólással, jó reggelt-tel köszöntötte az egybegyűlteket…).
Egyébként bemelegítésként a megszólaló zenéket kellett jellemezni, s szinonimákat sorolni, merthogy az idei Manó-előadások tematikái ellentétpárokra épülnek, e mostani foglalkozás a „szelíd–harcias” témakört járta körbe. Mondták is egyre a jelzőket a kisklambók, lelkesedésben nem volt hiány, és létszámban sem – megtelt a Concerto Zeneház nagyterme.

Miután minden jelentkező szót kapott, jöhetett a váltás, a zene után a pantomim, az elnyűhetetlen, vérprofi Méhes Csaba tette hozzá mozgásban a magáét a tematikához, szimpatikusan, rengeteg humorral. Tökéletes választás ő ide (majdnem azt mondhatnám, hogy bárhova, de sajnos láttam már olyan közegben, ahol – finoman szólva – nem a várt hatást váltotta ki az amúgy zseniális, Pisztrángötös című műsorának részleteivel).

S már csak az volt hátra, hogy minden alkotóelemet, a zenét, a mozgást és a közönséget összehozzák: Iván Gábor belekezdett egy mesébe, a szerepek eljátszásához gyerekeket hívtak a színpadra, akiket Méhes instruált pusztán ráutaló mozgással, s a live show alá a Concerto Budapest zenészei terítették a muzsikát.

Egy óra játék, jókedv, vigadalom, nevetés. S hol itt a komolyzene? Mi ebben a ránevelés?

Hát az, ami teljesen kimarad a zeneoktatás dogmatikus keményvonalából. Az észrevétlen csepegtetés, a beivódás, az, hogy talán csak egyetlen zeneszerző neve hangzik el az egész műsor alatt, hogy nem hallom a komponistákra és darabjaikra aggatott, mindenhol szajkózott felsőfokú jelzőket, sehol egy szakkifejezés, műismertetés, csak az van, hogy a gyerek jól érzi magát – és teljesen természetesnek veszi, hogy közben élőben klasszikus zene szól.