Tisztes helytállás (A Filarmonica della Scala koncertje)

2006. június 12.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Filarmonica della Scala
Vez.: Daniele Gatti

VERDI: A végzet hatalma - nyitány
PUCCINI: Manon Lescaut - közjáték
RESPIGHI: Róma kútjai
CSAJKOVSZKIJ: V. (e-moll) szimfónia, Op.64

Kicsit sántít az analógia, mégsem hagyhatom ki: míg az olasz labdarúgó-válogatott Ghána legjobbjaival viaskodott a németországi vb-n, addig a Milánói Scala Zenekarának hazájuk eminens zeneszerzőivel plusz Csajkovszkij V. szimfóniájával kellett megküzdenie a Nemzeti Hangversenyteremben. Tulajdonképpen siker mindkét fronton: Ghána 2:0-ra legyőzve, és a zenész hölgyek és urak sem vallottak szégyent.

Maga a koncert azonban mégsem lett olyan emlékezetes esemény, mint amire titkon számítottam. Ennek oka elsősorban a zenekari játék nagyvonalúságában, valamint a dirigens, Daniele Gatti kevéssé inspiráló jelenlétében keresendő. Gatti igazi sztárkarmester, sajnos nem teljesen alanyi jogon, feltehetően azért hívják a világon mindenhová, mert nem nagyon akad jobb nála. Felkészült dirigens, de nem az a galvanizáló fajta. Tudja, hogy mit akar a művektől, a tudását át is adja a muzsikusoknak - ennyi. Nem mindig sikerült olyan szintre feltüzelnie a zenészeket, amely elengedhetetlen az estén előadott művek tolmácsolásához.

Persze ennek ellenére akadtak figyelemreméltó momentumok: a koncertet nyitó Végzet hatalma-nyitány például önálló érvényű műként szólalt meg, egyfajta miniatűr szimfonikus költeményként, amely Leonora di Vargas szenvedéstörténetének stációit mutatja be. A Manon Lescaut-Intermezzo és a Respighi-darab előadását ezzel szemben borítsa a feledés jótékony homálya. Illetve egy dolog tanulságként: nem elég a hangerő, nem elég a kiváló akusztikus adottságokkal rendelkező terem, ha a tuttik teljességgel differenciálatlanul szólnak. Kár volt érte.

A koncert második fele nagyságrendekkel jobban sikerült. A Csajkovszkij-szimfónia harmadik tételétől kezdődően élet költözött az ódonnak nem mondható falak közé, a zenészek figyelték egymás rezdüléseit, és a rövid keringőtételben érzékeny muzsikálást hallhattunk. A zárótétel pedig még ennél is meggyőzőbb volt: bár Gatti a dinamikai váltásokkal nem sokat törődött, mégis bebizonyította, hogy ihletett pillanatokban ő és a muzsikusai is képesek a legmagasabb szintű művészi teljesítményre. A zárótételnek íve, lendülete volt, a kóda rész pedig megfelelően hatásosra sikeredett. Hiszem, hogy az efféle bombasztikus, a szenvedélyességet túlhangsúlyozó előadásmód cseppet sem esik távol a szerző szándékaitól.

A hangverseny legvégén az együttes visszatalált arra az útra, amely a leginkább evidens számára: Verdi Macbeth-je balettzenéjének egy részletével búcsúztak a közepesnél jobb koncertet lelkesen fogadó budapesti közönségtől. Utána meg, gondolom, megnézték a meccs második félidejét a tévében.