Tévedések szomorújátéka (Budapesti Barokk Fesztivál)

Budapesti Barokk Fesztivál 2006
Belvárosi Szent Mihály templom
2006. október 5-29.

Nehéz dolgom van, ha véleményt szeretnék alkotni a Budapesti Barokk Fesztivál 2006 című rendezvénysorozatról. Az első kérdés, ami felmerült bennem miután meghallgattam hármat a koncertek közül, hogy vajon milyen szempontból értékeljem a rendezvénysorozatot. Más ugyanis a helyzet, ha úgy fogom fel, mint műkedvelők lelkes munkáját egy templom felújításának javára, vagy esetleg úgy, mint egy hagyományteremtő céllal elindított, fővárosi szintű rendezvénysorozat.

A fesztivál honlapján ez áll: \"Európa számos nagyvárosában évtizedek óta igen népszerűek a barokk zenei koncertek. Ismert és korábban talán soha nem játszott zeneszerzők műveit is előadják a világ legkiválóbb muzsikusai. A hallgatóság hétről hétre megtölti a német, francia és olasz katedrálisokat, barokk színházakat és koncerttermeket. A barokk fesztiválok sorába szeretnénk bekapcsolódni mi is új kezdeményezésünkkel. Első színhelyként a Belvárosi Szent Mihály templomot, ismertebb nevén az Angolkisasszonyok templomát választottuk…\"

Nos, ezen sorok olvasása után nekem az a benyomásom támadt, itt valami komoly, nagyszabású, hagyományteremtő, európai szintű kulturális vállalkozás van készülőben.
Fővédnöknek Batta Andrást sikerült megnyerniük, aki a műsorfüzet hátulján néhány jól hangzó, bár számomra elég felületes mondattal ajánlja figyelmünkbe a rendezvényt.
Komoly névvel, komoly fővédnökkel, komoly műsorokkal, egyszóval komoly marketinggel dolgozik a fesztivál.

Az első hangverseny, melyen jelen voltam (október 7.), a \"Dicsőség a magasságban Istennek\" címet kapta. A Liszt Ferenc Kórus és Zenekar, a Victoria Kamarakórus, Szabóki Tünde, Takács Tamara, Molnár András és Schwimmer János előadásában, Farkas Mária vezényletével hangzott fel Vivaldi Gloria, és Bach Magnificat című műve. A nagyszámú, igen lelkes közönség gyakorlatilag minden ülőhelyet elfoglalt. S hogy milyen volt a koncert? Hát az attól függ...

Ha az európai színvonal oldaláról nézzük, nagyjából egyetlen szóval minősíthető: amatőr. A zenekar természetesen modern hangszereken játszott, s ez önmagában még nem lett volna baj, de szüntelen szétesés és fülsértő intonáció jellemezte őket. A mélyvonósok súlyosan brummogtak, a hegedűszólam képtelen volt egyszerre elindulni, az oboa erőszakos hangon szólt, inkább nem is részletezném tovább. Az este egyetlen profi szereplője Szabóki Tünde volt, aki kifejezetten szépen, tisztán és nagyon muzikálisan énekelt. Takács Tamara hangszíne jól illet ehhez a zenéhez, de sajnos nagyon hamisan szólt, és a művésznőnek sok baja volt a levegővel, illetve elsősorban inkább annak hiányával. Molnár András szintén hasonló problémákkal küzdött, a basszust éneklő Schwimmer János pedig mindössze halvány színfoltja volt az estének.

Farkas Mária - aki a fesztiválon nem kevesebb, mint hat koncert karmestere volt - bizonyára nagyszerű, rendkívül lelkes karnagy, kitűnően összetartja a Liszt Ferenc Kórust, és valószínűleg kiváló szervező is, de érzésem szerint kissé túlvállalta magát ezzel a műsor-összeállítással. Bach Magnificatját nem lehet csak úgy elvezényelgetni. 2006-ban - főleg a Budapest Barokk Fesztiválra készülve - már legalább odáig el kellene jutni, hogy utánanézünk kicsit a haladóbb Bach-előadásmódoknak. Igaz, a szerző nem sűrűn írt be a kottába pianót, meg fortét, de ez senki számára nem jelentheti azt, hogy nem is akart néha dinamikai különbségeket megszólaltatni a műveiben. A zenekar akkor is lazán tovább zakatolt masszív mezzofortéban, amikor az énekes éppen feltűnően halkan énekelt. A zenészek gyakorlatilag nem nagyon vettek tudomást egymás tevékenységéről, az egész előadásról elmondható, hogy lelkes műkedvelők produkciója volt. S ha ebből a szempontból vizsgálom a hangversenyt, akkor azt kell mondanom, nagyon tisztességesen megküzdöttek mindkét művel, arcukról sütött a lelkesedés, a kórustagok \"teli szájjal\", boldogan énekeltek, s valóban tisztelet illeti ezeket az embereket azért, ha ilyesmivel töltik a szabadidejüket.

A Custos Consort - Csizmadia Angelika (csembaló), Károly Edit (szoprán), Szászvárosi Sándor (viola da gamba) - október 13-i hangversenyét nehéz értékelni. Soltész István hiánya miatt a meghirdetetthez képest merőben más produkcióval léptek fel. Csizmadia Angelika megbízhatóan, kissé egysíkúan csembalózott, Szászvárosi Sándor játékát hallgatva pedig azon gondolkodtam, hogy ha valaki - tegyük fel - most hall életében először gambát, valószínűleg azt gondolja róla, kár volt elővenni és lefújni róla a néhány évszázados port. Az est leginkább élvezhető pillanatait Károly Edit szerezte kedves, a templom kissé visszhangos terében nagyon szépen csengő hangjával. Meg kell mondanom, ez a hangverseny nem csak nekem okozott csalódást, a taps igencsak halovány és feltűnően rövidke volt.

A Musica Profana nevű régizene-együttes Kájoni-kódexből összeállított kis egyvelege (október 21.) igazán szórakoztató volt. Még akkor is, ha ezek a zenék nem kifejezetten tekinthetők barokknak. A közönség lelkesedett, háromszor tapsolta vissza a művészeket, és tényleg - bár itt is inkább műkedvelők lelkes csapatát hallhattuk - volt abban valami jó, amekkora lelkesedéssel játszottak, örültek egymás szólóinak, bíztatóan, elismerően mosolyogtak össze, és kifejezetten jól érezték magukat a színpadon. A hamis hangokat, időnként oda nem illő díszítéseket, a mosolygással kísért széteséseket és bizonytalanságokat is megbocsátottuk nekik, mert legalább fantáziadúsan és őszinte lelkesedéssel húzták-vonták. Az egész estének volt egyfajta \"érezzük jól magunkat\" hangulata.

Ha valaki a Budapesti Barokk Fesztivál szóban forgó három hangversenyének tükrében szeretne véleményt alkotni a hazai régizenélésről, meglehetősen elkeserítő eredményre juthat. Nem csak Marin Marais-t nem fogja senki megszeretni a hallottak alapján, de az egész historikus előadásmódot, úgy ahogy van, marhaságnak fogja tartani. Sajnos ezúttal nem alaptalanul. Pedig a historikus előadásmód, a régizenélés nem az, amit ma hazánkban néhányan annak próbálnak eladni. Nem elég korhű hangszereket venni a kézbe, elfeledett szerzőket felkutatni, túlpontozni a ritmusokat, vagy csínján bánni a vibrátóval stb. Ezek pusztán eszközök, amiket - hozzáértő módon - használni kell. Ahhoz, hogy a historikus előadásmód a hallgatók számára is valóban élvezhető legyen, éppen annyi tehetség, elhivatottság, fantázia, kreativitás, éppen annyi munka, gyakorlás szükségeltetik, mint a hagyományos előadásokhoz. Sőt talán - megfelelő hazai oktatás hiányában - ezeknek a zenészeknek még nehezebb a dolguk.

Nos, talán az első Budapesti Barokk Fesztivál szolgál némi tanulságul mindenki számára, aki részt vett benne. Akár mint szervező, akár mint előadó, vagy akár, mint hallgató. Őszintén remélem, hogy jövő ilyenkor - amikor talán kezdetét veszi a második Budapesti Barokk Fesztivál - már egy sokkal színvonalasabb, sokkal \"barokkosabb\" rendezvénysorozatot hallgathatunk végig.