Éteri hangok (Piotr Anderszewski koncertje)

2007. december 21.
Zeneakadémia

Piotr Anderszewski – zongora

BACH: c-moll partita, BWV 826
MOZART: c-moll fantázia, KV 475
MOZART: c-moll szonáta, KV 457
SCHUMANN: B-dúr humoreszk, Op.20
BACH: B-dúr partita, BWV 825

Exupery Kis Hercege jutott eszembe, amikor a csaknem 40 éves, lengyel–magyar szülők gyermekeként napvilágot látott Anderszewski kilépdelt a zongorához.
Mint aki nem is a Földön jár, hanem épp a B-612-es kisbolygón megy rózsát locsolni.
A következő, csaknem három óra pedig pontosan ugyanebben a hangulatban telt.

Schiff Anfdrás testetlen Bachja ehhez a két partitáhot képest a materializmus élő szobrának nevezhető. Anderszewskit egyáltalán nem érdekli, hogyan is mehettek a dolgok az 1700-as évek elején. Számára ezek a tánctételek csak alkalmat szolgáltattak saját pillanatnyi érzéseinek kinyilatkoztatására. A Bachok előadásáből mégsem elsősorban stílusismeret és a tervszerűség hiányzott, hanem némi kis izgalom.

A tételek zömét, még a táncosabb jellegűeket is meglehetősen szabad időkezeléssel, sok pedállal, elsősorban a hajlékonyság elemét kiemelve játssza. A pedálozásban nem is annyira a mennyiség zavaró, hiszen ma már teljesen elfogadott irányzat a barokkban is kiaknázni a modern koncertzongora adottságait. A pedálok zöme azonban nem az akkordok után, hanem azok megszólaltatásával egy időben, helyenként pedig kicsivel előtte nyomódnak le. Így a harmóniák egyetlen pillanatra sem mutatkozhattak meg a maguk szépségében – még ha csak félig, vagy negyedig lenyomva is, de minduntalan rájuk borult a felhangok fátyla. A néhány kimondottan seccóra vett, hegyes, éles hangokkal teli gyorstételen kívül végig némi köd uralkodott a tételek fölött. Szintén ennek az egyik velejárója, hogy a legtöbb helyen hiányoznak a basszusok, ahol pedig jól kivehetőek, ott is csak a pedál artikulál némiképp, nem pedig a billentés.
Az egész este folyamán a szoprán tökéletes uralma figyelhető meg.

Anderszewski Mozart-felfogása, ha lehet, még szélsőségesebb kivitelben, a légies és a szikár hangvétel váltogatására épült. Vagy kérlelhetetlen hangok dübörögtek a zongorán, vagy pedig lila ködfoltokban úszott az egész terem.

Legszimpatikusabbnak a Schumannban tűnt Anderszewski. Szó sincs azonban arról, hogy előadása stilárisan, vagy átgondoltságban nagyobb jártasságot tükrözött volna itt, mint a barokkban és a klasszikában. Az előadóra annyira jellemző, és az egész est folyamán szinte kizárólagosan uralkodó intrepretációs sajátságok azonban sokkal jobban állnak az egzaltált Scumannak, mint az intuíció és a kristálytiszta logika kereszteződésében alkotó Bachnak, vagy az érzékenysége ellenére is mindig sziporkázóan szellemes Mozartnak.
Anderszewski a legfinomabb megfogalmazással élve sem az ész embere. Koncertjeit elsősorban azoknak ajánlom, akiknek a zene kizárólag kikapcsolódást, egy szép művészet kellemes élvezetét jelenti. Akik azonban némi szellemi táplálékot is remélnek egy előadástól, azoknak másfelé kell keresgélniük.

A közönség, szokásához híven, végig köhögött és mozgolódott. A koncert vége ezúttal azonban némi magyarázattal szolgált a nemtörődöm viselkedésre. A taps bizony nem volt minden hallgató részéről egyformán lelkes. Azt hiszem, többen is akadtak, akik hozzám hasonlóan kissé unalmasnak találták Anderszewski előadását. Igaz, ami igaz: mi magyarok elég rendesen el vagyunk kényeztetve zongoristák terén. Kocsis egészen elképesztő füllel megálmodott hangjai, Ránki hihetetlen intelligens darabfelépítése, Jandó sokszínű, csillogó technikája után nehéz akárcsak egy kicsivel is alább adni a színvonalat. (Hozzáteszem, hogy az itthoni fiatalabb generációnak sincs könnyű dolga a pálma elhódításának tekintetében, mint azt több közelmúltbeli koncert is tanúsította.)

S azért még ne ültessük a sokak szerint halódó kortárszene mellé az előadás mikéntjét is.
Vannak még zseniálisak, elmélyültek, tökéletesek itt, ezen a bolygón, csak a szervezőknek meg kell találniuk őket!