Teremtés, derűs bájjal (Haydn: A teremtés / MÁV Zenekar)

2008. július 1.
Zeneakadémia

MÁV Szimfonikus Zenekar
Robert Page Festival Chorale
Elisabeth Turchi, Amanda Russo, Douglas Ahlstedt, Craig Verm, Andrew Wentzel – ének
Vez.: Robert Page

Bizonyára a legtöbb zeneszerető embernek akad néhány olyan kedvenc műve, amelyet bárhol, bármikor képes lenne meghallgatni. Ilyen számomra például Haydn Teremtése is. Így aztán nem szívesen hagytam volna ki a MÁV Zenekar és a Robert Page Festival Chorale koncertjét. És sok szempontból valóban érdemes volt ellátogatnom a Zeneakadémiára.

Jó volt látni például a mintegy százfőnyi kórus rokonszenves lelkesültségét. Ha létszámukhoz képest nem is szóltak túlságosan erősen, s a hangszín tekintetében sem volt mindig minden tökéletes, de az egy pillanatig sem kétséges, hogy mindent tőlük telhetőt megtettek a közös cél érdekében.

Az énekes szólisták közül szívem szerint kettőt emelnék csak ki.
Andrew Wentzel személyében egészen kiváló művészt ismerhettünk meg. Hajlékony, nagyon meleg tónusú hangjához kitűnő hallás és muzikalitás is társul. Minden megnyilvánulása igazi zenei élmény volt.
Nagyszerűen énekelt Douglas Ahlstedt is, bár az ő hangja az idő múlásával veszített kicsit az erejéből, és intonációja sem volt mindig tökéletes. A többiek, bár többnyire igazán becsülettel tették a dolgukat, túl nagy hatást zenei szempontból nem gyakoroltak rám.

Feltűnt viszont, hogy a zenekar nagyon fáradt. A koncentráció a kelleténél hamarabb kezdett lankadni, így aztán igen sok pontatlanság született, elsősorban – sajnos már megint ezt kell leírnom – a hegedűszólam irányából. A zenekar két oldala ritkán volt teljes szinkronban, és a hegedűsök még saját szólamukon belül is szétestek néha. Viszont nagyon szép klarinét- és fuvolaszólókat hallhattunk, és mindenképpen meg kell említenem a zenekar első csellistáját, aki gyönyörű hangon, nagyon érzékenyen játszotta a continuókat.

A karmester tevékenysége tulajdonképpen kimerült abban, hogy igen lelkiismeretesen és elszántan taktírozott, működésében különösebben átgondolt zenei koncepciót azonban nem véltem felfedezni. Mégis, volt az egész estének valamiféle családias, derűs bája, amitől a sok hiba ellenére sem kellett a közönségnek rosszul éreznie magát. Hogy ez a külföldi vendégművészeknek, a kedves nagybácsis nyugalmat árasztó dirigensnek, a zenekar rutinjának, vagy egész egyszerűen csak Haydn zsenialitásának tudható-e be, ezt nehezen tudnám megmondani.