Tercenként más - Grigorij Szokolov

2006. március 1.
Zeneakadémia
Grigorij Szokolov - zongora
BACH: h-moll francia szvit
BEETHOVEN: d-moll szonáta, Op.31 No.2
SCHUMANN: fisz-moll szonáta, Op.11

A tavalyihoz kísértetiesen hasonlóan kezdődött az est, közönséggel zsúfolt színpaddal, nézőtérrel, Jakobi László felhívásával a telefoncsörgés- és köhögésmentes hangverseny érdekében. És vagy három perc várakozással - de már kevesebb áhítattal, hiszen mindenki tudta, ez benne van a produkcióban -, míg a művész megjelent.

Azután igen, odasiet a zongorához, belefeledkezik a billentyűkbe, és már kezdetét is veszi Bach kis remeke, a naggyá formálható h-moll francia szvit. Szokolov különös eszközt választott a csembalódarab zongorára való áttételéhez: a jórészt két-, néha háromszólamúvá váló szvit felső szólamát - amely önálló dallamként megáll, akár hegedű is játszhatná - elég hangosan, viszonylag éles hangon szólaltatta meg. Ezzel szemben a kíséret a bal kézben halkabb tompább, visszafogottabb volt, mintha a két szólam két regiszteren szólna. A basszus hangerőben így jelentéktelenebb lett, viszont tagadhatatlan, hogy azáltal, hogy hangszínben ennyire különbözött, mégis jól észrevehető volt. (Ezt a hatást csembalón is lehet produkálni.) A tempó és az allemande-prelude karakter is helyén volt az első tételben, egységes volt a dinamika, és semmi túlzott agogika nem volt hallható, szó sem volt romantikus túlzásokról.

A Sarabande tétel nem volt túl megkapó, emellett a basszusban a szólisztikus jellegű tizenhatod-menetek frazeálása gouldosan keresettnek tűnt - ha Szokolov annyira járatos a barokk stílusban, hogy tudja, a Menuette-ben megengedhetők átmenőhangos szabad díszítések, ezeket is formálhatta volna egyszerűbben. Azután különös dolog történt, egy energikusabb hangosabb Gavotte-ra váltott, majd ezt tovább fokozta, amikor a Gigue kerül sorra. Nagyon gyorsan és hangosan játszotta az erre nem különösebben felhívó tételt - biztos, hogy itt szinte tombolni kell?

Beethoven d-moll szonátája a \"Vihar\" melléknevet viseli, de ha ettől el is tekintünk, ott vannak a pianóból kirobbanó forték. Valahogy itt sem éreztem a zongorista teljes ottlétét, Szokolov zongorázásának legnagyobb hiányossága, a zenei folyamatok, hangok, frázisok, szakaszok logikus összekapcsolásának felületessége már itt hiányérzetet keltett, miközben ezek megszólaltatása önmagukban maximális pianistateljesítményként volt értékelhető.

Különösen feltűnő volt ez a lassú tételben, ahol mindezek a kisebb zenei folyamatok csak önállóan voltak értékelhetők, a téma pregnáns dallama fogta össze úgy-ahogy az egészet. Nem voltak abszolút folyékonyak az akkordfelbontások tizenhatod-lefutásai sem.
A \"fürelizés\" harmadik tétel tempójelzése Allegro moderato. Természetesen Szokolov itt sem a könnyedségre, a visszafogottabb tempóra koncentrált, mégis, talán pontosan ezért állt össze leginkább ez a tétel. Viharzott, határozottan, energikusan közelítette meg a viszonylag könnyedebb tételt.
Hallhatólag ez az az előadói megjelenés, amelyben Szokolov a leginkább otthon érzi magát.

A Schumann-műben, a fisz-moll szonátában azután nem is fogta vissza magát, már csak azért sem, mert itt rögtön az bevezetőben keményen a húrok közé csaphatott. Itt lehetett a leginkább megérteni művészi attitűdjét. Õ nem akar vezényelni, sem zenét szerezni, talán még kamarázáson sem kapta rajta senki, és lehet, hogy szabadidejében sem igen foglalkozik mással: egyszerűen csak zongorázni akar, a billentyűk fölé hajolva, megszállottan. Ezért lehet, hogy jóval túl az ötvenen is megőrizte félelmetes erejét, technikáját, amelyek ehhez a Schumann-műhöz nélkülözhetetlenek.

És itt már a lassú tétel is rendjén volt, összefogva a megfelelő billentésárnyalatok által. A Scherzóban és a zárótételben pedig végig fáradhatatlanul, energikusan, hittel közvetítette Schumann zenéjét, amely ebben a szonátában - valljuk meg - nem igazán magával ragadó. De neki sikerült azzá tennie, mégpedig magnetikus erővel. Sikerült bemutatnia azt a Szokolovot, aki méltán tett szert ezoterikus hírnévre a mai, kiválóbbnál kiválóbb zongoristáktól hemzsegő zenei életben.

Ismét jött a hat ráadás, Chopinek és egy Bach, ugyanazokat az erényeket felmutatva, mint Schumannnál. Megfelelő romantikus hangvétel, az ehhez szükséges technikával, csak a Chopinhez azért túlzottnak tűnő energikus forték miatt nem volt teljesen egyértelműen meggyőző a hatás.