Temetni jöttem… (Ligeti és Fauré Requiemje)

2006. április 1.
Mátyás-templom
Danubia Szimfonikus Zenekar
Stuttgarti Kamarakórus
Gabriele Hierdeis, Renée Morloc, Sebastian Noack (ének)
Vez.: Frieder Bernius
LIGETI: Requiem
FAURÉ: Requiem

Temetni jöttem a Tavaszi Fesztivált!

A módját megadom rendesen, becses halottunk tiszteletére egyszerre két requiemet is meghallgatok. A vasárnapi zárókoncerten én már nem leszek ott, igaz, én választottam helyette a Stuttgarti Kamarakórus hangversenyét a Mátyás-templomban, habár nem most, hanem még valamikor decemberben.

Akkor még nem tudhattam, hogy a számomra érdekes hangversenyek idén nem igazán váltják be hozzájuk fűzött reményeimet. A Salzburgiak, vagy a Bázeliek hangversenye? Esetleg a Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus múlt héten hallott, a műsorválasztás izgalmassága ellenére lehangoló produkciója? Az erejükön felül vállaló Bartók Kórusok fellépése? Ez a sorozat innen nézve mindenképpen terített betli.

Persze ez nem feltétlenül a Fesztivál hibája, máshonnan hallottam lelkes beszámolókat is.
De a számomra utolsó hangversenyre készülve mégsem voltam nagyon vidám. Érthetően nem vígasztal, ha mindezeket én választottam rosszul, hiszen miért ne választhattam volna? Ott voltak a választékban, jónak ígérkeztek, és akár tényleg azok is lehettek volna. Kissé becsapva érzem magam.

Ráadásul megint a Mátyás-templomban vagyunk! Persze megpróbálhatunk javítani a helyzeten azzal, hogy jóval korábban érkezünk. Helyfoglalás az érkezés sorrendjében, így közelebb kerülhetünk a pódiumhoz. Alig félórás ücsörgés a középen sorakozó, szörnyen kényelmetlen sámlikon, és a Danubia Zenekar színre léptekor, már a hangolás közben megtudhatjuk, hogy az akusztika onnan sem sokkal jobb. Valamicskét javít a helyzeten, hogy közvetlen közelből kicsit több direkt hangot hallani, de a falakról összevissza szóródó visszhangok rendesen összemaszatolják a hangképet.

A feleségem egy kis szemlélődés, némi meditáció után mégis azt mondja: \"szerintem ez jó koncert lesz!\" Most jut eszembe, a Bázeliek keddi koncertje előtt viszont kimentette magát. Régebben az ilyen tehetségűeket megégették...

Azután bevonul a kórus, végül rövid meghajlás után beint a velük érkezett karnagy, Frieder Bernius.

És valóban, szinte azonnal, legfeljebb néhány másodperc után oldódik a feszültség.

Először csak az derül ki, hogy a Kammerchor Stuttgart ijesztően jól szól. Hivatásos együttes, mégis feltűnően sok a fiatal tag, de ezt a fényes, tömör hangzást nem lehet csak erre ráfogni. Mondom, ijesztő, mert óhatatlanul eszembe jut, vajon itthon miért nem hallunk soha ilyet? Nem igaz, nem létezik, hogy a jelentkezők született képességei nem olyanok nálunk, mint máshol. Egyszer azért érdekes lenne alaposabban körülnézni, hogy ők hogyan énekeltetnek be, milyen módszerekkel dolgoznak, és általában mekkora figyelmet fordítanak a hangképzésre...

A következő, ami kiderül, hogy a Ligeti-Requiem katartikus darab. Nem a szó hagyományos értelmében véve, közönségesen \"szép\". Ezt a fázist kihagyja, helyette rögtön és közvetlenül a székhez szögez. Feltűnőek a szélsőségesen nagy dinamikai különbségek és a nagyon távoli hangközlépések. Ez egy pillanatig sem tűnik kapkodásnak, néhány kortárs szerzőre jellemző handabandázásnak. A nagy hangköztávolságok egyébként is inkább az önbizalmat, a tér biztos uralását szokták jelenteni a zenében. (Vessük össze például Mozart klarinétversenyével, vagy Otello \"Esultate\" belépésével). Ligetinél a teljes spektrum használata szinte egy további dimenziót ad a műnek. A legmagasabb hegy tetejéről mutat körbe, és ha nem szédülsz utánamenni, akkor a látványt azonnal, a szó klasszikus, hagyományos értelmében is lélegzetelállítóan szépnek fogod találni.

A kórusnak nem csupán a hangképzése feltűnő, hanem a tiszta intonációja is. Ez most nem azt jelenti, hogy egy dúr hármashangzat kvintje valóban tiszta, hanem azt, hogy képesek úgy egy kitartott klasztert (hangfürtöt) énekelni, hogy annak a hangjai nem csúszkálnak, egymáshoz viszonyított disszonanciájuk szilárd.

A Stuttgartiak nagyszerű szólistákat is hoztak magukkal. Igaz, a leghangsúlyosabb szólam is neki jutott, de a szoprán énekes, Gabriele Hierdeis mindenképpen kiemelkedik.

A zenekar szerepe első benyomásra alárendeltnek tűnik, zömében olyan effekteket hallunk, amelyek kihangsúlyozzák, \"bekeretezik\" a vokális történéseket. A Danubia Szimfonikus Zenekar nem tűnik gyenge pontnak.

Nem tudom, volt-e egyáltalán bármikor magyarországi bemutatója ennek a műnek, de ha volt, csak nem tudok róla, az is szégyen - és nem feltétlenül az enyém.
Felvétel több is készült, de azokat sem mi csináltuk. A Ligeti-Requiemet nem a Stuttgartiak rendelték, az ajánlás az Eric Ericson vezette híres Stockholmi Rádiókórusnak szólt. Õk is mutatták be, 65-ben. A Stuttgarti Kamarakórus - úgy tűnik - pusztán csak fontosnak tartja, hogy a fontosabb, jelesebb kortárs kompozíciókat repertoáron tartsa. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Lux aeterna című, 16 szólamú a cappella kompozíciót szintén lemezre vették. (Két napja azt hallgatom...)

Ha tehát valaki Magyarországon Ligeti művei iránt érdeklődik, hát forduljon hozzájuk, vagy forduljon a svédekhez. Esetleg a Bambergiekhez? Két éve a Salzburgi Fesztiválon ők is előadták. És hogy a 65-ös bemutató óta még kik? Nem tudom. (Mi viszont időközben túlságosan el voltunk foglalva a különböző nemzetközi kórusolimpiák nagydíjainak elnyerésével...)

A hangversenyen volt még egy második félidő is. A Fauré-Requiem talán nem szolgált annyi meglepetéssel, és valószínűleg az előadókra sem rótt akkora terheket, de a felkészültség nagyon is megmutatkozott. A kissé filmzenés, kissé \"rózsaszín\" opuszt alighanem a vezénylő Frieder Bernius, és a most is remeklő együttes mentette meg attól, hogy közhelyes, vagy \"geil\" legyen.
A szoprán, Gabriele Hierdeis ismét nagyon tetszett, sőt feltűnt, hogy - nagyszerűen alkalmazkodva - itt más hangképzést és valamivel több vibrátót alkalmazott, mint a Ligeti-darabban.
A bariton szólista, Sebastian Noack vokális adottságai talán szerényebbek, de ennyi zenei intelligencia mellett az egyáltalán nem hiányzik. (Különösen a ráadásul ismételt áriában volt alkalmunk rácsodálkozni erre.)

Mondjam tehát az idei Tavaszi Fesztiválra, hogy minden jó, ha a vége jó?
Majdnem mindegy, szerintem nem kell mondanom semmit.
2006 tavaszáról nekem úgyis mindig ez a koncert fog eszembe jutni...

p.s.: Időközben úgy hallottam, hogy a Nemzeti Énekkar és a Rádiózenekar a következő szezonban készül előadni a Ligeti-Requiemet. Nagyon komolyan szurkolok nekik, és ha valaki most kihagyta, feltétlenül igyekezzen ott lenni.
Ja, és ha nem hagyta ki, akkor is.