Téli csodamese - Turandot az Erkel Színházban

Ugyan mire vágyhat az ember, ha télen leesik az első hó, éppen karácsony után egy nappal? Valami csoda mesére, nagy színes képeslapokkal. Valami olyanra, ami ugyan kellő kontrasztot jelent a mindennapi világgal, mégis annak minden elemét magában hordozza. És persze a hangsúly a csodán van!

Az idei csodameséről Giacomo Puccini gondoskodott, mesemondó-társai Kovalik Balázs rendező, Szendrényi Éva díszlet- és Jánoskúti Márta jelmeztervező. A helyszín a mostanában sajnálatosan kevés csodát megélő Erkel Színház.

Tavaly azt hittük, hogy már egészen lent vagyunk, az Operaház operapremierjeinek számát nem lehet alulmúlni. Nem kellett sok idő hozzá, hogy revideálhassuk álláspontunkat, mert jelen pillanatban úgy áll, hogy az idei évad a maga egy egész egy-harmad operabemutatójával (Nürnbergi+Kékszakállú) a csúcstartó a Ház - ha jól számolom - százhuszonkét esztendős történetében. És még milyen messze van az évad vége, úgyhogy most ne is jelentsünk ki semmit se, nehogy aztán …

Szóval, ezekben a premierínséges időkben nagyon meg kell becsülni az ilyesféle napokat, mint ez a mai. (Nálam még 23 óra 28 van, nemrég értem haza, s a lendület egyenesen a gépig röpített.) Az este apropóját az adta, hogy Lukács Gyöngyi immár harmadszor énekelte el (20-a és 23-a után) a Turandot címszerepét.

Ha létezik énekesnő csúcson, akkor Lukács Gyöngyi ott van. Tavalyi megjelenése Budapesten (Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth) hegyeket mozgatott meg, azóta - teljesen jogosan - minden megjelenése ünnep. Turandot egyébként is emblematikus szólam a budapestiek számára. Az öregek Takács Paulát emlegetik (aki sértődötten vonult nyugdíjba, mert \"csak\" kilencvenhétszer énekelhette el), míg az én korosztályom Déry Gabriellán nőtt fel. Déry a 80-as évek közepén énekelte el utoljára a szerepet, azóta húsz év telt el
Kovalik 1997-es berobbanása a fővárosi operaéletbe épp a most látható Turandottal vált valóra, azóta - úgy hírlik - már másképp gondolkodik erről az operáról, ami későbbi munkássága ismeretében hihetően hangzik. Kovalik címszereplője két remek énekesnő volt, akik ugyanakkor csak részben tudtak megfelelni a szerep hangi/színpadi követelményeinek.

S itt vagyunk a lényegnél. Turandot nem egyszerűen szólam, hanem alkat, hanganyag. Bő két oktávot vesz igénybe és minden regiszterben átütő erővel kell rendelkezni. Mélységben éppen úgy, mint a legtetején. Jó, ha énekesnőnk hangszíne sötét, ami kellően elősegíti a drámai árnyalatok megvalósítását. Nem hátrány továbbá, ha mindezen túl Turandot megformálója rendelkezik némi császárlányi külsővel, s valamennyi színpadi vénával is.

Nem húzom tovább, Lukács Gyöngyi majdnem minden szempontból megfelelő Turandot. Átütő és nemes hanganyag, pazar megjelenés (nem is teljesen értem, de évről évre jobban néz ki). A kukacoskodók a hangszínen találhatnak fogást. Igen, Lukács hangszíne nem elég sötét, nem elég súlyos ehhez a szólamhoz. A művésznő áthidalja a problémát, de sokat kell dolgozni érte, ami értékes energiát vesz el. Nem az a par excellence Turandot, mint mondjuk Marton Éva, vagy Birgit Nilsson volt az.

Maga az alakítás elképesztően átgondolt és precízen kidolgozott. Ha valahol még fejlődni tud, az a szerep legtöményebb része, az ária (\"In questa Reggia\"). Most még az ész dolgozik, nem engedi a szenvedélyt a felszínre törni. Reménykeltő ugyanakkor, hogy színészileg minden korábban látott pályatársán (vannak vagy húszan) túlnő. A feladványok alatt egyre veszíti el a türelmét, hisztérikussá, majd kétségbeesetté válik. A harmadik válasz után összeomlik, akárcsak az utolsó felvonásban a csók után. Elveszetten rogy le a lépcsőre, büszkeségét egy pillanat alatt hagyja elveszni, most már miért ne.

Fantasztikus Kalafot kapott a koreai Lee-Jeong Won személyében. Végre egy sötét hangú, nagy magasságokkal rendelkező hőstenor, ilyen eddig nálunk csak lemezről szólt az elmúlt négy-öt évtizedben. (Talán Laczó István?) A \"Nessun dorma\" után érthetően elszabadul a pokol, közönségünk tüntetve ünnepli őt, azaz csak ünnepelné.

Pál Tamás karmesteri bravúrja, hogy tovább tud menni megállás nélkül. (Amúgy nincs hova megállni, Puccini nem gondolt bele a tenorrajongó huszadik századba, így nem zárta le az áriát, mégis csak a szép emlékű Giuseppe Patané tudta hasonlóan folytatni a darabot az ováció közepette.) A kiváló dirigens egyébként korrektül fogja össze a darabot, nagyszerűen kísér, de főleg a tömegjeleneteknél maradt némi darabosságérzetünk.

Ez utóbbiban leginkább a kórus a ludas. Az Operaház Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté) egyenetlen hangzással, slamposan vesz részt a produkcióban, egy-egy szólam időnként féltaktusnyira lemaradozva a többiektől.

Hasonlóan elnyűttnek érzem a tömeg színpadi mozgatását is. Az 1997-es premier (és azután még jó párszor) a nagyjelenetek pontos és kidolgozott működésével ért el nagy hatást. Sajnos a repertoárszínház egyik alaphibája, hogy a szanaszét játszott produkciók egy idő után belülről is szétesnek. Ezt egy-egy gondos szólista a maga jelenetében ellensúlyozni tudja, de a tömegjelenetekben látványosan újra megjelenik.

Kimondani is döbbenetes, Tokody Ilona huszonnyolcadik évadjában hallható Liuként. A szerep alakulásának, változásának áttekintésére itt még nem vállalkoznék, de az beszédes tény, hogy Tokody minden megszólalásakor áttetsző csend feszül a közönség fölé. Ilyenkor azt érezzük, hogy nem a (szólammal időnként már küzdő) énekesnő, hanem a viszonzatlan szerelmébe belepusztuló Liu van a színen.

Az elűzött fejedelem, Timur szólamát Valter Ferenc keltette (nagy nehezen) életre, mind hangban, mind alakításban jelentős egyenetlenségekkel. Ugyanakkor sikerült jelentős triót összekovácsolni a három minisztert alakító művészből. Káldi Kiss András (Ping) végre kimászott a idő előtti főszerepek okozta sokkból, Beöthy-Kiss László (Pang) számomra nagy meglepetés érett játékával és kulturált énekével, Derecskei Zsolt (Pong) is pontosan hozta a kívánt karaktert. Talán még mozgásukon lehetne csiszolni.

Mindent összevetve: soha rosszabb estét. A színházból kilépve a hó borította város is mintha a mese folytatását akarná. Csoda kéne, meg nagy színes képeslapok.