Tékitízi! (BFZ, Wallfisch, Kitajenko)

2006. október 29.
Zeneakadémia

Budapesti Fesztiválzenekar
Raphael Wallfisch - gordonka
Vez.: Dmitrij Kitajenko

LJADOV: Nyolc orosz népdal, Op.58
SOSZTAKOVICS: VI. (h-moll) szimfónia, Op.54
CSAJKOVSZKIJ: Változatok egy rokokó témára, Op.33
Olasz capriccio, Op.45

Ljadov-művel indította hétvégi koncertjét a Budapesti Fesztiválzenekar. A komponista (kinek nevét leginkább csak az Ötök kapcsán ismerhetjük) Rimszkij-Korszakovtól tanult zeneszerzést, majd maga is tanár és karmester lett, s főként zongoradarabokat, illetve kisebb lélegzetvételű zenekari műveket komponált. Népdalgyűjtő utakon járta az országot, és több kötetben ki is adta az általa gyűjtött népzenét. Ezekből dolgozott fel párat Nyolc orosz népdal című zenekari művében. Muzsikájában ügyesen - de mi tagadás, nem túl eredetien - festi le az orosz népzene sajátosságait, például egyik tételében a vonósok pizzicato játékával afféle balalajkás hangulatot teremtve. Dmitrij Kitajenkónak nem okozott különösebb gondot Ljadov muzsikája. Könnyedén, kedvesen mosolyogva vezényelte végig a nyolc tételkét.

Azt hiszem, jobban járt volna mindenki, ha az első félidő a második lett volna, mert Sosztakovics VI. szimfóniája volt az a része a hangversenynek, ami miatt igazán érdemes volt jegyet váltani. Bár Kitajenko vezénylése nem volt különösebben megrázó, vagy mély gondolatokra ösztönző. Inkább úgy fejezném ki, nagyon biztonságosan és korrekt módon dirigált, s a szimfónia Presto tételét elképesztő tempóban, és tényleg fantasztikus ritmusérzékkel vezényelte le.

A szünet után két Csajkovszkij-mű következett. Elsőként a Változatok egy rokokó témára, melyben a szerző nem kíméli a szólistát, a csellista igen magas fekvésekben kényszerül játszani, s a rondószerű muzsika tulajdonképpen mindvégig megkívánja a virtuóz technikát. Más nem is nagyon van benne, ezzel - mármint a virtuozitással, lenyűgöző gordonkázással - kellene hatnia a darabnak.
Érzésem szerint az angol csellóművész, Raphael Wallfisch túl könnyen vette ezt a délutáni koncertet. Időnként kifejezetten agresszív hangon, máskor hamisan játszott, a futamokat elkente, az egész előadásnak volt egyfajta hanyagsága, amit a művész feltűnően kedves mosollyal, valamint a karmesterrel és a koncertmesterrel való aktív kommunikációval igyekezett ellensúlyozni. A ráadásként előadott Bach Sarabande sem győzött meg, a türelemnek, az elmélyültségnek csak a látszatát véltem felfedezni Wallfisch előadásában. A siker mindezek ellenére \"természetesen\" nem maradt el.

Az Olasz capriccióról - a műsorfüzet szerint - Cézar Kjui a Szentpétervári előadás után azt írta, hogy az új Csajkovszkij-darab még a műalkotás nevet sem érdemli meg. Nos, ez talán némiképp túlzás, de csak némiképp - magam is hajlok arra a véleményre, hogy nem a legsikerültebb Csajkovszkij-műről van szó.

A Budapesti Fesztiválzenekar, Kitajenko vezetésével azért persze nagyon odatette azt a capricciót, megvolt a kellő harsányság és csinnadratta, hangerő, minden, ami kell. Csak hát, ezzel az energiával valami igazán rendes zenével is megajándékozhattak volna bennünket. Az is igaz persze, hogy mi, közönség, nem nagyon teszünk különbséget a jó és gyengébb zenék, jónak tűnő és igazán jó előadások között. Tapsolunk lelkesen, ha kell, ha nem.