Távolságtartó tökéletesség (Royal Filharmonikus Zenekar)

2007. november 12.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Royal Filharmonikus Zenekar
Danjulo Ishizaka – gordonka
Vez.: Leonard Slatkin

WEBER: Oberon – nyitány
SOSZTAKOVICS: 1. (Esz-dúr) gordonkaverseny, Op.107
BRAHMS: I. (c-moll) szimfónia, Op.68

Lassanként megszokjuk, s már meg sem lepődünk azon, ha világnagyságokat láthatunk, hallgathatunk a hazai koncerttermekben. Sztárzenekarok és sztárkarmesterek váltják egymást a Művészetek Palotájában is, és olyannyira igaz a mondás, mely szerint minden csoda három napig tart, hogy sajnos már meg sem telik a nézőtér, amikor például a Royal Filharmonikus Zenekar lép színpadra.

Pedig az együttes valóban kitűnő. Egységesen, puha tónusban szólnak a vonósok, és a fúvósok is tökéletesek (bár az oboa hangszíne kissé nyers volt, és a vibrátója is idegesítően szólt), mindenki maradéktalanul tudja a dolgát, technikai problémáik nincsenek. És valószínűleg nincsenek például hangszerproblémáik sem – alighanem bármelyik hegedűjük, csellójuk árából kisebb lakást vásárolhatnék Budapesten –, s higgyék el, egyáltalán nem mindegy, milyen instrumentumon tologatja az ember a vonót. Sőt még az sem mindegy, milyen vonót.

Másrészről nem kizárt, hogy a gondtalan élet bizonyos fokig hátrányt is jelenthet egy előadóművész életében. Danjulo Ishizaka csellózását figyelve felmerült bennem a kérdés, vajon a huszonnyolc éves, megnyerő külsejű fiatalember – aki, egy zenei alapítványnak köszönhetően, 1696-ban készített Stradivari csellón játszott – el tudja-e valaha képzelni azt a lelkiállapotot, azokat a körülményeket, amilyenben Sosztakovics komponálta műveit. El tudja-e képzelni például, mit jelentett Sztálin kedvenc nótáját kifigurázni egy csellóverseny keretei között? És persze az is kérdés, tényleg el kell-e tudnia mindezt képzelni? Azt az életérzést, azt a lelkiállapotot, azt a hangvételt kell-e a mai kor ifjú művészének is interpretálnia? Nem szeretném eldönteni ezt a kérdést, de személy szerint afelé hajlok, ilyesmi nem várható el, s talán nincs is rá szükség.

Danjulo Ishizaka végtelen elszántsággal nyúlt Sosztakovics mesterművéhez. Technikájáról nem sokat érdemes beszélni, mert gyakorlatilag tökéletes, mindent könnyedén lejátszik, szinte nem is hibázik, hamis hang is csak éppen annyi volt, amennyi még inkább csak növelte hitelességét. Az első tételt leginkább a végtelen dac és a vehemencia hatotta át, a tétel végére körülbelül a vonószőr negyede megsemmisült, a művész lenyűgöző virtuozitása levegőt venni is alig engedte a hallgatóságot.

A lassú tételben végre alaposabban volt idő a hangszer tónusát is megfigyelni. Erős, de mégis bársonyos hang, időnként azt gondolom, a csellóhanghoz fogható szépség kevés van a világban. (Ez egyébként főként a ráadásszám, Bach Esz-dúr sarabande-jának hallgatása közben jutott eszembe. Bár azt hiszem, akadnak néhányan, akik ebben nem értenek velem egyet, nekem nagyon tetszett Ishizaka elképzelése Bach zenéjéről.) A csellóverseny kadenciája is lenyűgöző volt, akárcsak a zárótétel, bár szívesen hallottam volna több kajánságot, iróniát, merészebb, túlzóbb hangsúlyokat. Mindezt egyébként a zenekari hangzásból is hiányoltam kissé. A zenekar és a szólista lenyűgöző együttműködésének lehettünk viszont tanúi, megállapítható tehát, hogy a csapat ezt is kiválóan tudja, sőt nem kizárt, karmester nélkül is elboldogulnának, annyira figyelnek egymásra játék közben.

Brahms szimfóniájának előadásában minden megvolt, ami a kifogástalan hangzáshoz kell. A szólamok egy emberként működtek, tisztán szóltak, a belépések pontosak voltak, egyetlen kisebb megingástól eltekintve tökéletes rend uralkodott a zenekarban. A karmesterről sem szólhatok egyetlen rossz szót sem, persze nem is áll szándékomban. Leonard Slatkin igazi profi, aki rutinosan, megbízhatóan dirigál, és nem tesz egyetlen felesleges mozdulatot sem, kedvesen, barátságosan viselkedik, a ráadásszámot érthetően bekonferálja, sőt, a tapsot magyarul köszöni meg.

És mindennek persze bőven elégnek kell lennie ahhoz, hogy az ember úgy érezze, nagyszerű koncerten lehetett jelen. Bizonyára nem várható el a Royal Filharmonikus Zenekartól – amelynek csak ez év végéig még tizenhét koncertje lesz –, és Leonard Slatkintól sem, hogy éppen Magyarországon, a budapesti Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, éppen nekünk tegye ki a szívét-lelkét is a színpadra, a világszínvonalú technikája mellé. Még akkor sem, ha sokunknak bizonyára ez volt az egyetlen találkozása velük.