Tavfeszt, MűPa, Kingszingersz

2005. április 3. - Nemzeti Hangversenyterem
The King\'s Singers

Tépé azt mondta, kérjek kölcsön valakitől egy diákigazolványt, állítólag fentre 200 forintért lehet diákjegyet venni. Na, erre esélyem sincs, városi mondákra különben sem lehet alapozni. DNI-t állítólag majdnem bejuttatták a chicagóiakra - mutattak neki egy reflektorállást, de nem volt korlát, neki meg tériszonya van.

Az első szembejövő pultnál megkérdezem, van-e maradék jegy. Érdeklődjek egy másiknál. Jó. Beleütközöm Fáyba, köszönök, visszaköszön, de nem ismer meg, ami valamelyest érthető, mert csak a róla szóló klubestünkön láttuk egymást, értekezni alkalomadtán e-mailben szoktunk. Őt persze már várja az előre lefoglalt jegy.

Másik pult, kérdés.
Hogyne, 4500 forint.
Na, felejtsük el egymást.
Kiderül: van ezer forintért is, harmadik emelet, oldalerkély, pótszék. Az üzlet megköttetik. Végül is magasból szép igazán a kilátás.

A hangszórókban rejtőző repetitív művész sokadjára ismétli, hogy kérem, foglalják el helyeiket, én még szaladok fel, az anyjukat, már a nemistudomhanyadik lépcsősoron rohanok, nem harmadikról volt szó? Hazaszólok még, hogy bejutottam, fürdesse-fektesse más a gyereket, közben feltűnik egy jegyszedő, adom a jegyet, mosolyogva közli, hogy még szaladjak egy percet, mert ez csak a második.

Jó, tudom, van lift is. Pontosabban most már tudom. Elsőre nem egyértelmű, pláne, hogy hol van, és a jegyvadászat izgalmában, időhiány esetén különben sem arra figyel az ember.
Felérek, még időben, lihegve bólogatok, mikor mondják, hogy őrizzem meg a jegyet, mert a szünetben is kérni fogják.

Hogy pótszék, az rendben van, de ha leülök, akkor nem látok semmit. A korlátnak támaszkodom, pásztázom a helyet. \"Bazi nagy ház\" - mondták A piszkos tizenkettőben a Reims-i kastélyra. Hát… stimmel. A földszinten kábé 30 üres széket számolok össze. Naná, hogy egynegyede az első négy sorban (!).

Fogadó taps, majd Cyrillus Kreek észt zeneszerző Omnis on inimene című darabja. Bemelegedünk. Angol madrigálok, von haus aus, és tradicionális, magyar nyelvű konferálás.
Reger-kórusművek következnek. (\"Lehet-e Svájcban szocializmus? Lehet, de minek.\") Das Agnus Dei. Már a cím is jól hangzik. Hiába, az ígéret szép szó, de a Landwirtschaftsausstellung még szebb. A pianók hatásos demonstrálására mindenesetre jó ez is, meg a Nachtlied is. Az énekhangok mellett azt is hallani, hogy a légy súlyosat vacsorázott, nyilván az akusztika is segít, de hát a fiúk sem a mezőhattyáni művház tehetségkutatóját nyerték meg.

Ismét madrigálok, ezúttal Itáliából, Gesualdo és Monteverdi uraktól, a félidő zárásaként pedig megint egy Kreek, a Psalm 121 - az 1923-as keltezésű mű kenterbe veri az egész első részt. És végre hallom, hogy mit tud az \"új\" alt, Robin Tyson. Végre van méltó pár David Hurley mellé (az elődből, Nigel Shortból - bár láttam kétszer is a Zakon - csak annyi maradt meg, hogy indiszponált volt pár éve Lipcsében a 24 Hours Bach-fesztiválon). A legújabb singer, Chris Gabbitas is jó vételnek tűnik, az ő elődje sem győzött meg korábban.

A szünetben felfedezem a liftet. Jé, ez más számrendszer alapján készült, a nyomógombok és a kijelző szerint most az ötödiken vagyunk. Mindegy, ha a szimpla P fölöttit nyomom meg, akkor valószínűleg a földszinten lyukadok ki.

Bóklászom a tömegben, megüti a fülemet néhány beszédfoszlány. Megy a kritika ezerrel, \"igen, az a három ott nem nagyon állt össze\". Ó hát persze! Minek is idehívni ezeket, amikor Dunát lehet rekeszteni világbajnok magyar kórusokkal. (Azt hiszem, ha összeírnánk a világszínvonalúnak kikiáltott hazai kórusok tagjait, mennyiségileg megkapnánk a Partizánszövetség 1975-ös taglétszámát. Kár, hogy erről a csak a világ nem tud.)

A tömegben néhány zenei prominens, unott/közömbös/flegma, szóval szokásos arckifejezéssel, neveket nem mondok, mert valószínűleg úgyis bármelyikre ráillik.

Benézek a lemezboltba is, fő helyen egy köteg az együttes CD-iből, érdekes módon még régiek is akadnak, amit én keresek, az persze nincs. Vannak kották is, most hozták a művészek, darabja 2500. Az egyik érdekel, de mégis inkább ott hagyom. Utólag bánom, mert tudom, hogy ha majd boltban keresem, vagy rendelem, akkor ráteszik a sznob-adót meg a belvárosi haszonkulcsot.
De különben is: kottát, ide? Ha lenne egy fénymásoló, akkor nagyobb sikert aratnának.

A második részben népdalok, popzene, jazz, szóval a \"könnyű\" vonal. Most nagyrészt tenorszólós a blokk, Paul Phoenix hozza is, amit kell, arcra Carter dokiba oltott Trini Lopez, nagy mimikai előny. Most már angolul konferálnak, szerencsére elég jól beszélik a nyelvet. A show kicsit visszafogottabb, mint általában, a már sokadjára látott/hallott Ob-la-di és Sevillai-nyitány a viszonyítási alap, nincsenek nagyon kijátszva, de az a kevés is nagy sikert arat. Phil Collins Groovy Kind of Love-ja alatt az előttem ülő hosszasan köszöni meg párjának, hogy őt választotta - biztos ez volt a kedvenc számuk. Egy hosszú smár, s már vége is a számnak, a pasi rettentő intenzíven tapsol, majd nagyot ásít, ránéz az órájára, és folytatja a tapsot. Hiába, kopnak az érzelmek, és már a nosztalgia sem a régi - sorolhatjuk a közhelyszótár vonatkozó szócikkeit.

A végén persze jönnek a basszista, Connolly nagy burleszk-pillanatai, zenében, konferálásban egyaránt. Megköszöni az új hangversenytermet, különösen dicséri a székeket, és mutatja, hogy színük tökéletesen egyezik a zakója bélésével. A műsor végén még leamortizálja az ajándék virágkosarat, majd a szokásos \"just before you\'ll go\"-val adja értésünkre, hogy \"Hazamenni - nem kéne már?\".

Vége a koncertnek, és a Fesztiválnak is. A kijáratnál maradék szóróanyagot osztogatnak, elsőre azt hiszem, söralátét, úgyhogy elfogadom. Később látom, hogy asztalra kirakható kép - na mindegy, a gyereknek jó lesz. Mutogatom neki másnap, hogy ez az övé, meg mondom, hogy kik vannak rajta. \"Miért úgy hívják a bácsit, hogy Mócárt meg Bartók Béla?\" - kérdezi, én meg redukált bevezetőt tartok az classicus musica misztériózus világába. Fene tudja, lehet, hogy ha annyi idős lesz, mint most a Fesztivál, a nevezettek lesznek neki a félistenek.
Meg a King\'s Singers.