Születésnap, G-dúrban (Kocsis Zoltán koncertje)

2008. május 30.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Grazioso Kamarazenekar
Kelemen Barnabás – hegedű
Kocsis Zoltán – zongora
Vez.: Kocsis Zoltán

BEETHOVEN: G-dúr románc, Op.40
MOZART: G-dúr zongoraverseny, K.453
G-dúr hegedűverseny, K.216
HAYDN: G-dúr („Az este”) szimfónia, Hob. I:8

Már tizennyolc éve, hogy Kocsis Zoltán minden születésnapján jótékonysági hangversenyt rendez a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára. Azt gondolom, ehhez nem sok hozzáfűznivaló lehet, ritka szép gesztus, bár terjedne, mint a futótűz. Azon tűnődöm, miközben próbálom megfogalmazni az elsőrangú koncert recenzióját, miképp is lehet azt unalommentesen leírni, hogy a szólisták tökéletesek, a zenekar nagyszerű, a karmester zseniális zenész. Ilyen esetekben még az apró hibák, a pillanatnyi kihagyások sem számítanak semmit, szót sem érdemelnek hát.

A Grazioso Kamarazenekar a Nemzeti Filharmonikusok tagjaiból alakult, s nagyjából hasonló minőséget is képvisel. Hangzásuk igazán kellemes, s bár dicsérendően kicsi a létszám, erőteljesen, meggyőzően szólnak. Az együttest a muzikalitás, az egymásra figyelés, a fegyelmezettség jellemzi. Ez a jelenlegi helyzet. Hogy mi lesz később, együtt maradnak-e néhány évtizedig, lesz-e belőlük is hasonló kvalitású csapat, mint amilyen például a Liszt Ferenc Kamarazenekar, és vajon tudnak-e karmester nélkül, önállóan is ilyen művészi színvonalat képviselni, nehéz volna megjósolni.

Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán játékáról nem sok újat mondhatok. Mindkét művészt jól ismeri, és nagyra becsüli a közönség, s hangsúlyozom, méltán. Ők ketten, azt hiszem, nagyon hasonlóan gondolkodnak a zenéről, legalábbis amikor együtt vannak a színpadon, ez sugárzik róluk. Kelemen Barnabást nézve, hallgatva időnként az az érzésem támadt, ez a muzsikus nem csak a zenekarral folytat állandóan párbeszédet, hanem saját magával is örökösen vitába száll. Kérdés–felelet lépten-nyomon. Hangulatok jönnek-mennek, az egész valami bonyolult, szenvedélyes érzelmi história, de azért mégis olyan egyszerűnek érezzük, mint ahogy nyilvánvalóan hegedülni is gyerekjáték lehet. Legalábbis a művészt nézve ez az ember benyomása.

Meg zongorázni se lehet tán olyan nagy ügy, Kocsis is csak úgy egyszerűen előhúzza a hangokat, peregnek a futamok, minden megy magától. A zongoraverseny második tételében néha mintha leállna a zenei folyamat, pedig érzem, hogy nagyon ki van ez találva, és ugyanezt érzem a Haydn-szimfóniánál is, főként a lassú tétel az, ami elképeszt. Izgalmas, beszédes, bár az elején van valami bizonytalankodás, de igazából csak egy pillanat az egész, aztán ismét helyreáll a rend. A harmadik tétel pedig egészen vicces. Bár úgy indul, mint bármelyik menüett, de egyszerre már-már nagybőgőversennyé fejlődik, a szemtelen hangszer minduntalan előrefurakodik, mint amikor öregapó táncba vinné az ifjú leánykát, de hát nem megy az már neki csak úgy hirtelen, rá kell arra készülni, bajszot pödörni, meg effélék. A nagybőgős is nekirugaszkodik párszor a dallamnak, mire sikerül felérnie a futam tetejére. A közönségnek kicsit lassan esik le a tantusz, a zenekar is, a karmester is rájátszik kicsit, mire végre mosolyogni merünk. Aztán elkezdünk találgatni: ez így van igazából, vagy most „ezek” itt poénkodnak? Haydn az, aki poénkodik, Kubina Péter, a zenekar nagybőgőse már csak hozzátesz egy kicsit. Na jó, nem is olyan kicsit...

Könnyed, szinte felhőtlennek mondható esténk volt hát, a bécsi klasszika jegyében. Azt ugyan nem tudom, Kocsis Zoltán hogyan érezte magát a színpadon zongorázás és vezénylés közben, de az igazat megvallva én például nagyon szeretnék magamnak egyszer egy ilyen szülinapot...