Sztravinszkij és Mozart a Mátyás-templomban
2006. március 25.
Mátyás-templom
Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus
Geszthy Veronika, Halmai Katalin, Timothy Bentch, Mikecz Kornél (ének)
Vez.: Záborszky Kálmán
SZTRAVINSZKIJ: Canticum Sacrum
MOZART: Missa Solemnis, K.139
Nagy kár, hogy ilyen ritkán jutok el Mátyás-templombéli hangversenyekre.
Ha gyakrabban megfordulnék itt, talán jobban emlékeznék arra, hogy eddig minden esetben megfogadtam: soha többé!
Bele kéne törődni, hogy vannak templomok, melyeket (bizonyos műsorral) tökéletes koncerthelyszínné tesz emelkedett hangulatuk és akusztikájuk, de a Mátyás-templom ezek egyikét sem nyújtja. Nyáron egy turista útba ejtheti, félúton a Halászbástya és a csikóbőrös kulacsot áruló kereskedők között, a kinti hőség után bizonyára kellemesnek is találja a hűvöst, a félhomályt és az orgonaszót. De koncerten zenére figyelni, és azt élvezni ott nem lehet.
Igaz, eleve nem az volt a szándékom, hogy az előadás legfinomabb részleteiben gyönyörködjek, arra számítottam, hogy egy ifjúsági együttestől elsősorban úgyis csak a rokonszenves igyekezetet kérhetem számon.
A műsor keltette fel az érdeklődésem, Sztravinszkij kései, szeriális korszakának szinte mindegyik darabját ismerem, és azok közel is állnak hozzám. Ritkán hallható művek, habár a helyben osztott műsorfüzetnek nincs igaza, amikor magyarországi bemutatóként hirdeti a művet. Ha a Tavaszi Fesztivál műsorfüzetében is így szerepelt volna, már korábban cáfolom, ott azonban még nem esett szó ilyesmiről. Lényeg az, hogy jól emlékszem hazai előadásra. A Canticum Sacrum (valamint a Requiem Canticles) elhangzott már nyilvános hangversenyen, a Rádió 6-os stúdiójában, körülbelül az 1977/78-as szezonban, mégpedig Eötvös Péter vezényletével.
Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a huszadik századi repertoár alapvető darabjai gyakorlatilag teljes egészében hiányoznak a hazai koncertéletből, és minden megbecsülést megérdemelnek azok az amatőr előadók, akik ezt felismerve tudnak maguknak hírnevet és közönséget szerezni. Ha már a szakmabeliek nem hajlandók, akkor majd ők elégítik ki az ilyen igényeket.
Bár most egy kicsit túl sokat markoltak.
Ahelyett, hogy átengedhettem volna magam a darab élvezetének, végig arra kellett koncentrálnom, hogy a tapasztalt tisztátalanságokból - és főleg a laposságból - mennyit foghatok a mindent összemosó és zavaros akusztikára.
A Canticum Sacrum közepette valóban úgy tűnt, hogy a zenekar, de főleg a kórus számára túl sok feszültséget és munkát okoz az idegen stílus, de a folytatás (vagyis a korai, bizony még gyermeteg Mozart-opusz) már inkább arról tanúskodott, hogy Záborszky Kálmán
különösebben nem is törekszik arra, hogy valami életet leheljen a produkcióba. Dinamikában, tempókban egysíkúan és fantáziátlanul szólt minden.
Mit mondhatnék, mit írhatnék, mire figyelhetnék? Kínomban tovább olvasgatom a helyszínen kapott szöveget.
Hemzseg az elütésektől - olyan, mintha egy gépírásos szöveget szkennerre és számítógépre bíztak volna, majd azt átolvasás és javítás nélkül közölnék. Csak mintának: van itt \"Beüti Joannis Apostoli\", de a legmulatságosabb az Énekek éneke helyett olvasható \"Caminim Canticorum\". Igaz, legalább benne van a szöveg - de nem viszem haza...
Az amatőrök, különösen a szakközépiskolás diákok jól teszik, ha időnként túl nagy feladatra vállalkoznak. Tanulhatnak belőle. Remélem, ezt a célt valóban sikerül elérni. De három tényezőre, három körülményre, három kérdésre akkor sincs magyarázat.
- Záborszky Kálmán miért nem próbálkozott legalább az egyszerűbb Mozart-mű izgalmasabb, zeneileg színesebb megvalósításával?
- Hogy került ez a produkció a Tavaszi Fesztivál hivatalos programjába, amiért belépti díjat kértek?
- Az elismert \"hivatásosok\" mikorra gyűjtenek elegendő bátorságot és késztetést ahhoz, hogy legalább a korszakos műveket bemutassák?
Ilyenkor a feleségem szokta legtömörebben megfogalmazni a lényeget. Csakhogy most még ő is szótlan, amikor hazafelé ballagunk. Nem tudom, mivel fogom kiengesztelni, de bocsánatot kell kérnem tőle, hogy erre a koncertre magammal vittem.
