\"Szóval, Bartók\" - Boulez és Barenboim a Chicagóiakkal

2005. március 31. - Nemzeti Hangversenyterem
Chicagói Szimfonikus Zenekar
Daniel Barenboim - zongora
Vez.: Pierre Boulez

BARTÓK: Négy zenekari darab
I. zongoraverseny
Concerto

Újra Bartók.

Pierre Boulez makacs öregember. 2001 nyarán a Kongresszusi Központban nem aratott igazán fényes sikert egész estés Bartók-koncertjével, most mégis újra ezzel kísérletezett. Igaz, most jobban választott zenekart magának, hiszen ezúttal a világ abszolút élbolyába tartozó Chicagói Szimfonikus Zenekarral érkezett. (Négy éve a szintén jegyzett Orchestre de Paris élén muzsikált.)

A chicagóiakról előkelő helyezésükön túl tudni illik, hogy 115 éves fennállásuk alatt messze átlagon felül foglalkoztak Bartók Béla műveivel. Ez nem kis százalékban köszönhető a náluk megfordult jeles, Magyarországról elszármazott dirigenseknek (Reiner, Solti), valamint épp Bouleznek, aki velük rögzítette sorozatban Bartók számos zenekari művét.

2001-ben a Két portré (op.5), a Zene és a Concerto került műsorra, ez utóbbi tehát közös a mostani koncert műsorával. A második részben elhangzott művet a Négy zenekari darab (op. 12) és az I. zongoraverseny előzte meg.

Igen, Bartók.

Boulez egyébként tényleg makacs ember, idősnek viszont csak az életkora alapján mondható. Mozgása, vezénylése, szellemisége abszolút kortalan, talán csak a letisztultság árulkodhatna 80. életévéről. De Boulez már félévszázada ilyen elképesztően egyszerűen és világosan dirigál. Szemben korunk prímabalerinákat megszégyenítő pálcavirtuózaival, minden teatralitást nélkülöző apró mozdulatai kizárólag a zenekarnak és kizárólag a zenéről szólnak. A publikum alig-alig látja őket. Pálcát nem is használ.

Az I. zongoraverseny szólistája nemkülönben illusztris név volt, a méltán világhírű Daniel Barenboim személyében, aki egyébként a másnapi koncertet vezényelte. Ha mindent egybeveszünk (zenekar, karmester, szólista, nagy befogadóképességű koncertterem), hát minden koncertszervező álma valósulhatott meg a Tavaszi Fesztivál március 31-i koncertjén.

Csak hát, Bartók.

Kezdjük a szólistával. Barenboim elég régóta műsoron tartja Bartók zongoraversenyeit, bár eléggé árulkodó, hogy nagyszámú lemezein nem hallhatunk közülük egyet sem.* Az I. zongoraverseny szinte eljátszhatatlanul nehéz első tételén - sajnos - ő is fennakadt. Kétségbeesett igyekezettel próbálta utolérni a zenekart, többször tizenhatodokkal lemaradva. A zenekari forték rendre elnyomták a zongora hangját, amit - ezen a helyszínen - nem tudunk az akusztikának felróni.

A művész az Allegro moderato megoldatlanságáért részben kárpótolta közönségét a második tétel (Andante) bensőséges lírájával. Az utolsó, Allegro molto tétel megint meghaladta a zongorista pillanatnyi képességeit. Egyértelmű: Barenboim nem ideális Bartók-játékos. Jó lett volna hozzá közelebb eső produkcióban találkozni vele. A versenyművet követő ovációt Barenboim Bach Wohltemperierte Klavier éteri finomságú esz-moll prelúdiumával köszönte meg.

Ismét Bartók.

A Concerto Budapesten (s a világ fontosabb helyein is többnyire) a napi repertoár része. Bár az Elégia dallamát még nem fütyülik pékinasok, de a mű kellően sokszor elhangzott már ahhoz, hogy a zenekedvelők meglássák/meghallják az előadások közti különbségeket. Nos, a chicagóiak elég kiforrott, de korántsem tökéletes produkcióval érkeztek. Ez a zenekar már elég régóta beszéli Bartók nyelvét, ennek megfelelően a színvonal meglehetősen magas. A vonós futamok kidolgozottak, a fúvósok kevés gikszerrel dolgoznak, a szólóik minősége magasrendű. A zenekar összhangzása alapvetően fényes.

Mégis, a mű időről időre picit szétesik. Nehéz pontosan megfogalmazni az érzést, mintha egy-egy tétel további négy-öt részre bomlana szét, és ezek között az átmenet valamiért hiányzik. Persze ez a zenekar elég profi ahhoz, hogy ez az érzés ilyen nehezen megfogalmazható legyen. Így egy-két taktuson belül újra együtt a társaság, de zökkenőkkel jutunk el a mű végére.

Az est számomra legegységesebb és legteljesebb részét a koncertkezdő Négy zenekari darab jelentette. Ha tudott valahol Pierre Boulez leckét adni a hazai zenészeknek, akkor ezzel a művel tette azt. Végigböngészve az elmúlt évad műsornaptárait, nem találtam nyomát, hogy Bartók 1912-ben (a Kékszakállú és a Fából faragott királyfi között) komponált, de csak 1921-ben meghangszerelt műve a hazai publikum előtt napi gyakorisággal megszólalna. Nos, hiba. A négy különböző karakterű és egymással csak nagyon laza kapcsolatban lévő tétel ebben az előadásban igazi revelációként hatott.

Ebben a műben érvényesült egyedül maradéktalanul Boulez zeneisége és a nagyszerű zenekar tudása. Itt érte el az előadás azt a hőfokot, amelyet a világ élvonalában megkövetelnek és feltételeznek. E húszpercnyi zenében.

S ez is Bartók.

* Időközben egy kedves Olvasónk felhívta a figyelmünket az EMI 1967-ben készült felvételére, amelyen Barenboim és Boulez közreműködésével Bartók első és harmadik zongoraversenyét rögzítették. A helyreigazítást köszönjük.