Szopránok hete/3 (Les Musiciens du Louvre)

Les Musiciens du Louvre – Grenoble
Anne Sofie von Otter (ének)
Florian Cousin (fuvola)
Vez.: Marc Minkowski

Gardiner – érdemtelenül – névtelenül maradt szoprán énekesnője és Jónás Krisztina után egy mezzoszoprán világsztárt is hallhattunk egy héten belül Pesten. Mégis jó ez a Tavaszi Fesztivál. Ilyenkor szinte naponta jönnek a világ legkeresettebb művészei, de nézzük csak meg a koncertműsort, hányan áprilisban. Mégsem hiszem, hogy egészséges az eloszlás.

Anne Sofie von Otter Händeltől Richard Straussig van otthon hangfajának repertoárjában. Sokat dolgozik Minkowskival, ezt az előbbi zeneszerző műveiből készült lemezek is bizonyítják. Most – sajnos – nem „fő számként” érkezett, hanem egy olyan műsorban énekelt, amelyet a francia romantika-későromantika másod-harmadvonalbeli zeneszerzőinek munkáiból állított össze Minkowski. Aki egyébként jó kedélyű, jó humorérzékkel megáldott ember, ez kiderült legutóbbi zeneakadémiai fellépésén is, amikor autentikus barokk zenekarával a Pizzicato polkát adta elő ráadásnak. Most kis ismertetőivel keltett derültséget.

Viszont zenekara most nem barokk, hanem a tizenkilencedik század második feléből és a múlt század elejéről származó hangszerekkel volt felszerelve, a hárfa még Debussyt is látta, mint megtudtuk tőle. Persze a Saint-Saëns-szimfónia első ütemeiben nemigen lehetett eldönteni, hogy a hangszereknek köszönhetjük azt a túlzott nyersességet, amit hallunk, vagy be kell azért játszania magát ennek a zenekarnak is, szerencsére az utóbbiról volt szó. Ami nem jelenti azt, hogy ez az orkesztra egy modern hangszerekkel felszerelt zenekarhoz hasonlóan szólt volna.

Bélhúrok vannak itt, viszont nincs vibrátó. Hiányzik arra a bizonyos hollywoodi glamourra való hajazás, amit Norrington emlegetett lapunknak adott interjújában. A legfőbb különbség az, hogy a nyersebb hangzás jóval kisebb hangerőn megjelenik, mint egy modern zenekarnál, tehát ez a fajta eszköz nem kötődik a fortissimóhoz. És az egyes hangszercsoportok, annak ellenére, hogy egyénibb a hangzásuk, valahogy jobban illeszkednek egymáshoz; még nem járt teljes sikerrel a törekvés, hogy szólózásra kialakított mivoltukat feladják, azért, hogy részesei legyenek a szimfonikus egésznek.

Tehát ott tartottam, hogy egy idő után már lehetett hallani, mi is igazán jellemző a zenekar hangzásvilágára, sajnáltam is, hogy az első tétel fúgás Allegro szakasza hamar véget ért. (Az egész szimfónia alig több, mint huszonöt perc.) Szépen szóló szordínós vonósokkal kezdődött a második tétel, pont az a meglepő és jó, hogy így is tud szólni ez a zenekar; nagyon más, mint a forte hangzás. Itt is az derül ki, hogy az ellentétek mennyivel konkrétabbak ebben a világban. Vehemens mozdulatokkal vezényelte Minkowski a zárótételt (pálcája is autentikus volt), ami így színes, forrongó hangzáskavalkádként szólalt meg.

Canteloube francia népdalokat dolgozott fel nagyzenekari kísérettel, amelyben zongora is szerepet kapott. Megcsodálhattuk az oboa és a klarinét kissé élesebb, áthatóbb hangját, amelyek a pásztori miliőt voltak hivatottak felidézni. Egyébként pedig nagyon színes, szellemes kíséretet fabrikált a zeneszerző a dalok köré. Otter mindent elkövetett, hogy méltó énekelni valót faragjon magának az egyszerű kis dalocskákból, a színészi eszközöket is tán gazdagabban alkalmazta a kelleténél. De próbálkozott háromszoros pianóval is, itt-ott alig megszólaló hangokkal, de érdekes mód a tuttikon nem igazán jött keresztül hangja.

Cousin fémfuvolán játszotta az Odelette-et, de valahogy mégis kevésbé fémesen, inkább szelídebben, fafuvolásabban szólt hangszere, egyénibb hangszínt képviselt, mint mai társai. Fauré Shakespeare-drámákhoz készült zenei közjátékai szintén azért kerülhettek Minkowski látókörébe, mert itt is sok minden megmutatható volt a zenekar színező képességeiből.

Otter elmondta, először 1974-ben járt Debrecenben a kórusversenyen, és amikor először dolgozott együtt a zenekar zongoristájával, akkor Kodály-dalokat adtak elő, úgyhogy ráadásként kettőt most is bemutattak, az Ifjúság, mint sólyommadár, és a Ne búsuljon senki menyecskéje címűt. Nem annyira Otter kiejtésével, inkább a hangsúlyozásával volt baj, de az jó volt, hogy amennyivel nagyobb kihívást jelentettek ezek a dalok számára, annyival többet mutatott énekesi képességeiből is, bár a mórikálás is ezzel arányosan nőtt az utóbbi dalban.

Mindazonáltal a zenekar ráadásából, a Carmen-részletből is az derült ki, hogy azért amit ők tudnak, az az igazi zsenialitáson keresztül jóval inkább meg tud mutatkozni, mint bármilyen rafinált hangszerelésű, de másod-, harmadrendű művek tolmácsolásakor.