Szonorikus dögunalom (Pittsburghi Szimfonikus Zenekar)

2008. február 4.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pittsburghi Szimfonikus Zenekar
Nikolai Lugansky – zongora
vez.: Marek Janowski

BEETHOVEN: Egmont-nyitány
G-dúr zongoraverseny
BRAHMS: III. szimfónia

A Művészetek Palotája lassan második otthonommá avanzsál. Ami nagy dolog, mert voltaképpen első sincs. Harmadik délutánomat-estémet töltöm itt egyhuzamban, s ezalatt alighanem több különböző rendű és rangú zenekart volt módomban meghallgatni, mint jó nagyapámnak egész életében.

Mármost kétségtelen, hogy mindezen orkeszterek között a hétfő esti vendég, a Pittsburghi Szimfonikusok mondhatják magukénak a legnagyobb nemzetközi elismertséget. A három folyó találkozásánál épült, mintegy háromszázezer lakost számláló Pittsburgh városa a kontinens egyik legrégibb szimfonikus zenekarával büszkélkedhet, sőt, tudott dolog, hogy Bartók Concertójának első lemezfelvétele is a nevükhöz fűződik, méghozzá Reiner Frigyessel a főszerepben. S tudván, hogy a félmúlt magasan jegyzett dirigensei (Maazel, Jansons) is eltöltöttek néhány tartalmas évet a zenekarnál, nem oktalan a fokozott várakozásom a koncert kapcsán – még ha a meghirdetett műsor nem is csigázta fel kellően hallóidegeimet.

Még akkor sem, ha Marek Janowski személyében egy tiszteletreméltó, veterán dirigenst láthatok, Luganszkijéban pedig egy tapasztalataim szerint is jó képességű zongoristát hallhatok, aki – hadd bocsássam előre – a jelek szerint inkább Chopin, mint Beethoven világában van otthon.

Ezúttal nem célom művenként végigvonulni az esten, megteszi ezt úgyis helyettem számos jó tollú szaki. De azt el kell mondanom, rég unatkoztam ennyire szimfonikus koncerten. Az Egmont-nyitányt lassan már alapból unom (pedig hol van még október huszonharmadika), a G-dúr zongoraversenyt (Beethoven) és a Brahms-szimfóniát (a Harmadikat) talán kevésbé, ám tény, a Pittsburghieknek nem sikerült a szívem közelébe férkőzniük. Oké, elismerem, szépen szólnak, megvan mindenük: jól trenírozott, gazdag vonóshangzás, rugalmas, puha hegedűhanggal, mesteri, levegős fafúvósok, pontos, a gikszert csak pletykákból ismerő rezek, csak hát – szoktam olykor mondani –, ez még nem elég az üdvösséghez. Zenélni is kéne, ha már egyszer...

Merthogy mindent hallottam hétfőn este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, csak felszabadult, oldott, élményszerű muzsikálást nem. Akkor meg mit kezdjek az áttetszően szelíd fuvolahanggal, a kackiás-hercig kürtszignállal, a keménykötésű mélyvonósokkal? Mégis mi végre szólnak itt e „gépek”? Kinek, minek, hova?

A hadastyán Marek Janowski a német karmesteriskola terméke, de a rosszabbik fajtából. Abból, amelyikből egy Kurt Masur emelkedett ki évtizedekkel ezelőtt, a politika és a középszerűségre oly kevéssé érzékeny nagyközönség vállán, s még ma is gyakran tornáztatja gémberedő végtagjait különböző nagyhírű zenekarok előtt (amit ő bizonyára vezénylésnek hív). Tény, a zenekar játéka Janowski keze alatt technikailag szinte kifogástalan, kiegyensúlyozott, jól karbantartott előadást dirigál a lassan hetvenéves mester. Vagyis mint előadás, rendben van a Beethoven is meg a Brahms is – Luganszkij, ha emlékezeteset nem is alakít, feltűnésmentesen végigpötyögi a penzumát –, de mint értelmezés egyáltalán nincs rendben.

Drámaiság sehol, élményszerűség sehol; koncepció, elképzelés, az még csak lenne, de elalszunk rajta. Van viszont biztonsági játék, konszolidáltság (na, az aztán...), szellemtelenség, alibi. Nincs vibrálás, ötlet, kezdeményezés, csak egy eseménytelen, sótlan hangicsálás. Igaz, felsőfokon képzett hangicsálás, ahol kétszerkettő mindig négy, és mindenki tudja, hol kell be- és kilépni, blokkolni, leadni a kulcsot a portán és hazametrózni.

Joggal merülhet fel a kérdés, miért dicsérem oldalnyi hosszat a Danubia Zenekart legott és korholom „szügyig” e világhírű együttest és kiérdemesült karmesterét. Mert többre becsülöm az igyekezetet, az akarást, a felkészültséget, mely tapasztalható eredménnyel jár, és ha nem is tör a csúcsra, de a nagy zenék végvárába utóvégre is bejárást enged, mint a csak a középszert hozó nagyvilági „jajdehíresek” agyonkonszolidált, fűszertelen produkcióját.

Az persze védhető álláspont, hogy olyan zenekart kell Magyarországra hívni, amilyen nálunk nincs. Ez bizony igaz: rosszabb zenekarunk van, s van jobb is. De ilyen nincs.
Ilyen nincs.