Szolnoki Székely fonó a Nemzeti Színházban

2004. január 23.
Nemzeti Színház
Kodály Zoltán: Székely fonó

Háziasszony - Lehőcz Andrea m.v.
Kérő - Palerdi András m.v.
Fiatal leány - Kővári Eszter Sára m.v.
Legény - Daróczi Tamás m.v.
Szomszédasszony - Sánta Jolán m.v.
Nagyorrú bolha - Molnár Zsolt m.v.
Néma szereplők - Juhász Adrienn, Aklan Szilvia
Karmester, zenei vezető - Ménesi Gergely
Karigazgató - Molnár Éva
Koreográfus - Aranyos Ágota m.v.
Rendező - Demény Attila m.v.
Közreműködött a Szolnoki Filharmonikus Zenekar és a Szolnoki Vegyeskar

Jordán Tamás ötlete, hogy havonta egy-egy megye és annak színházi produkciói mutatkozzanak be a Nemzetiben. Ennek keretében láthattuk a Szolnokon bemutatott Székely fonót itt Pesten, január 23-án. Előtte beszédeket hallhattunk, majd a Liszt Ferenc Kamarazenekar Liszt 2. Rapszódiáját és Brahms négy Magyar táncát játszotta.

Szünet után került sor a fő műsorszámra. Mint a színlapból is kiderül, csak mérsékelten nevezhető szolnoki produkciónak, mégis érdekes lehet, hogy mivel találkozik ma az, aki ebben a kisvárosban arra adja a fejét, hogy egy operát nézzen meg.

Meglepetéssel.

Mert például a zenekar helyi erő, de az első ütemektől nyilvánvaló volt, hogy komoly felkészültségű, kitűnő művészekből álló csapat élén vezényel Ménesi Gergely. Játékuk mindvégig fegyelmezett, kidolgozott, tiszta volt. Csak egészen apró pontatlanságok, hangzásbeli visszaesések következtek be olykor-olykor. De hát másfél órás volt a feladatuk! Sokszor inkább arra kapta fel a fejét a hallgató, hogy milyen telten, szépen szólnak. A Háziasszony \"halála\" utáni siratóban drámaian, máshol táncosan, játékosan. A hegedű- és fúvósszólókat is szólistákhoz méltó módon hallhattuk a zenekari árok névtelen művészeitől.

A másik meglepetés a - szintén helyi - kórus volt. Itt is az első belépéstől kezdve azt állapíthattuk meg: nem egyszerű, hétköznapi társaság áll a színpadon. Komolyan képzett, hangzásában homogén, tisztán, szépen és pontosan éneklő, hallhatóan jól összeszokott kar dalolt, amely megszólalásaival további biztos zenei alapot adott a produkciónak.

Az énekesek mindannyian vendégként voltak részesei az előadásnak. A főszereplő ezen az estén Lehőcz Andrea volt. Nincs igazán nagy operai hangja, de itt talán nem is volt baj. Bár képzettsége operás, mégis ő volt az, aki leginkább meg tudta őrizni - talán éppen azért, mert nem törekedett az egész tér beéneklésére - a népdalok egyszerűségéhez szükséges hangvételt. Ehhez járult kitűnő színészi játéka, amelyet hangi kifejezőeszközeivel is erősíteni tudott. Olyan produkciókban, amelyekben nem a romantikus nagyoperai hangzás igényei a mérvadóak, valóban biztos pont lehet, máskor és máshol is.

A Kérő,

Palerdi András, már inkább valódi nagyoperai szerepnek fogta fel a népdalban kifejezett gondolatokat. (Itt persze az egész mű esztétikai problémái is megmutatkoznak, de ez már a műelemzés, -értelmezés kérdéskörébe vezetne.) És ez a nagyoperás hangvétel jellemezte a többi szereplőt is, kivéve a Nagyorrú bolhát éneklő Molnár Zsoltot, aki egyébként néma szereplőként is megjelent.

És itt érkeztünk el a produkció problémásabb oldalához, a színpadi megvalósítás eszközeihez.

A díszlet igen egyszerű: fekete félkör, három lépcső magasságban, középen piros kör, mint a játék központja, néha egy-egy népies attribútummal kiegészítve. Egyszerűségével, kevés eszközével is sokat mondani akaró, ugyanakkor már-már elcsépelten koncepciózus, főleg a színkompozíció. A jelmezek inkább parasztosak, bár a világoskék mintás szoknyák és kendők nem az ősi paraszti világot idézik. Alapvető ellentétet kell itt leküzdeni. Miközben Kodály valóban a legtisztább, legősibb népdal világából választotta dallamait, azt a huszadik századi zenei, zenekari kultúra eszközeivel próbálta a huszadik századi városi közönséghez közel hozni. Ennek ellenére a látványvilág mégsem tűri az erőltetett modernizálást: attól, hogy oboák kísérik, a székely paraszt itt mégis csak székely paraszt marad, annyira erős az eredeti réteg meghatározó vonása, amely végül is az egész koncepció alapja; a népit megmutatni, amennyire csak lehet. Ezért hatottak mindvégig idegenül a hol cilinderben, fekete pelerinben, hol clown-ruhában megjelenő néma szereplők. A műben végül is szerzői szándék szerinti elidegenítésről szó sincs.

Mindazonáltal az mondható el, hogy az a szolnoki, vagy Szolnok környéki zenebarát, aki valóban magas színvonalú, minden \"vidékiségtől\" mentes, komoly, zenés produkcióra vágyik, valódi, maradandó élményekkel lehet gazdagabb, ha megtekinti ezt az előadást.