Szolíd tökéletesség (Zukerman ChamberPlayers)

2007. szeptember 5.
Dohány utcai Zsinagóga

Zukerman ChamberPlayers
Pinchas Zukerman, Jessica Linnebach – hegedű
Jethro Marks, Ashan Pillai – brácsa
Amanda Forsyth – cselló

ENESCU: C-dúr szerenád vonós trióra (Zukerman, Marks, Forsyth )
MOZART: C-moll brácsakvintet, K.406 (516b)
MENDELSSOHN: B-dúr brácsakvintet, Op.87

Megvallom, kicsit tanácstalannak éreztem magamat, amikor a szerda esti koncert után a zsinagóga falai közül kisétáltam a hideg, esős utcára. Nem tudtam pontosan, mit is gondolok Pinchas Zukerman kamaraegyütteséről. Hiszen az olyan közhelyek, mint kitűnő technika, hatalmas tapasztalat, összecsiszolódott hangzás, példaértékű kommunikáció és egyebek, kimondottan elcsépeltnek, unalmasnak és valahogyan oda nem illőnek tűntek.

A Zukerman ChamberPlayers ízig-vérig profi csapat. Oldottan, közvetlenül viselkedtek, lerítt róluk, hogy biztosak a dolgukban, eszük ágában sincs bármi miatt is aggódni. Derűsen kivárták, míg egy későn érkező, piros baseballsapkás köpcös úr üres helyet keresve komótosan végigsétált a padok között, aztán amint a közönség morajlása is elült, eljátszották Enescu szerenádját. Amolyan könnyed, laza zenélgetés volt ez, mintegy bemelegítő, de arra bőségesen elegendő, hogy levonhassuk a tanulságot: világklasszis társasággal van dolgunk.

Aztán, az idő múlásával mindenféle gondolataim támadtak. Eszembe jutott, mennyivel jobban szeretek kisebb térben hallgatni kamarazenét, ez a nagy hodály valahogyan meggyilkolja a műfaj sajátos intimitását. (De megértem én persze azt is, hogy egy kis teremben nem fért volna el ennyi kíváncsi zenebarát, akár éppen én is lemaradhattam volna az élményről. És hát az mégiscsak kár lett volna.)

Aztán máris következett a Mozart-vonósötös. Istenem, hogy micsoda jó kis zene ez, a maga két brácsájával igazán különös hangzásvilágú, nekem legalább is kimondottan tetszik, igaz, odavagyok a brácsa hangszínéért. Az akusztika megint hangfüggönyt csinált az akkordokból, és kiderült, hogy Zukerman imádja Mozartot romantikus gerjedelemmel előadni, a csellót ellenben alig hallom, pedig a szőke hölgy igencsak energikusan vonja. Az egyik brácsás azt hiszem egészen zseniális, a másodikhegedűs is nagyszerű, összességében viszont nem érzem a mozarti varázst, az egész valahogyan sterilen csillogó, szép és gazdag kirakat, csodálom, ámde nem szeretem. Közben szégyellem is magam kicsit, hogy itt ez a híres művész, meg hát a többiek is nagyszerűek, én pedig tulajdonképpen unatkozom. És egy kicsit bosszankodom is, mert úgy érzem, elvették tőlem a Mozartomat, ez a zene igazából nem ilyen. De lehet az is, hogy csak rossz helyre ültem, pont egy olyan padsort választottam, ahol nem hallatszanak a finomságok. Bár azt például nagyon is hallom, milyen szép, gyöngéden elhaló futamokat játszik Zukerman, micsoda hangja van a hegedűjének.

Nemrégiben rendeltem egy festményt. Szívemhez különösképpen közelálló barátomat akartam meglepni vele. Egy őszi tájat ábrázolt, amit mindketten szeretünk, s a kép eredetije rendkívüli módon szíven ütött, kértem a művészt fesse le nekem még egyszer. Nos, a hatás kiábrándító volt. Ugyanazok a fák, ugyanazok az őszi fények, ugyanaz a napsütés és lehullott levelek, s mégis olyan idegen, mégis valahogyan túl sárga, túl barna, túl fénylő, túl valóságos, túl szép. Ilyesmit éreztem a Mozart kvintett közben is. És lehet, hogy nem én voltam az egyetlen, aki csalódott kissé, valaki néhány hellyel arrébb megjegyezte: akár haza is mehetünk.

De Mendelssohn már egészen másként hatott. Mintha ez a muzsika közelebb állna a művészek szívéhez, nem tudhatom, de végre születtek csodás, borzongató pillanatok, olyanok, amilyenekért az ember zenét akar hallani. Főként a harmadik tétel volt telis-tele érzésekkel, s aztán a ráadástól pedig egészen el voltam ragadtatva, mert ötletes volt, merész és humoros, így aztán ismét eszembe jutott, mennyire szeretem is én Dvořak muzsikáját. De hogy milyen is volt a Zukermann ChamberPlayers koncertje, tulajdonképpen most sem tudnám megmondani.