Szokások békéje (Újévi Haydn-oratórium a MűPában)

2013. január 1.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Purcell Kórus, Orfeo Zenekar
Az együttesek művészeti vezetője: Vashegyi György
Közreműködik: Marlis Petersen – szoprán, Bernhard Berchtold – tenor, Bretz Gábor – basszus
Vez.: Helmuth Rilling

Haydn: Az évszakok, Hob. XXI:3

Az Évszakokat nem kevésbé szeretem, mint a Teremtést. Sőt, tematikája miatt talán még alkalmasabb is az év legelső hangversenyének. Az ismétlődések megnyugtató rítusa, a szokások békéje pontosan az, amire ilyenkor – meg gyakran máskor is – leginkább szükségünk van. Fischer Ádámot nagyon tisztelem, és őszintén remélem, hogy vissza-vissza fog még térni a MűPa újévi koncertjeit dirigálni, de más karmesterek is akadnak, akiknek értelmezésére ugyanúgy kíváncsi vagyok. Nyilvánvalóan Helmuth Rilling is ilyen személyiség, szóval Fischer távolmaradása sem tűnik katasztrófának.

A változások egyetlen bizonytalan pontjának az előadók tűntek, bár eleve tisztában voltam vele, hogy kételyeimnek semmilyen racionális alapja nincs, inkább csak okoskodom. Tudni vélem ugyanis, hogy sem az Orfeo Zenekarnak, sem a Purcell Kórusnak nem nagyon vannak hétköznapjai. Egy-egy projektre szerveződnek össze, viszonylag magas fluktuációval, sok kisegítővel. Hajlamos vagyok ennek betudni, hogy bár az átlagos színvonal elég erős, néha zavarba ejtően halvány produkciót is tudnak nyújtani.

Szerencsére nem most!

A legelső percektől kezdve biztos vagyok benne, hogy kellemes esténk lesz. Karakteresen szól a zenekar. A rézfúvósok pontosan annyira hamisak, amennyire az a rusztikus témához elengedhetetlen. Élénk, színes és plasztikus. A kórus is tetszik, kissé talán túlságosan is tömör, telt a hangzás, de nem lebeg, nem huhog, nem visít, nem disztonál.
A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar egyaránt tehetnek arról, hogy a koncerten mindvégig egyfajta békés nyugalmat éreztem. „Komfortos” előadás volt, és ez a jelző – kivételesen – semmilyen pejoratív zöngét nem tartalmaz, hiszen csak arról van szó, hogy egyensúlyban volt tartalom és forma.

Hasonlóan megnyugtatónak éreztem a szólisták teljesítményét.

Nem emlékszem, hogy a tenorista Bernhard Berchtoldot korábban hallottam volna, de amolyan klasszikus oratórium-tenornak éreztem. Nem kell erőlködnie, nem küzd a magasságokkal. Elegendő tartalékokkal rendelkezik ahhoz, hogy éneklése kiegyensúlyozott közlésnek, társalgásnak hasson. Így nem sikkadnak el a finom hangsúlyok, érvényesül a tagolás, a prozódia.

Bretz Gábor szereplésére sem találok jobb jelzőt, mint azt, hogy „kulturált”.

Marlis Petersen viszont határozottan meglepetés volt, méghozzá a legjobbak közül való. Tudom, hogy a neve jól cseng (és a hangja természetesen), de akármilyen jó hangja van egy énekesnek, az a fajta tiszta intonáció, amit ő tud, nem sajátítható el úgy, hogy egy korrepetitor zongora mellett beleveri a szerepet.

Három éve, az akkori Teremtés kapcsán azt írtam: „zeneileg és eszmeileg is ez az az ünneplés, amire vágyunk!” Kijelenthetem, hogy a műsor- és karmesterváltozás mindezt nem érintette. Továbbra is úgy gondolom, hogy ez az a program, amire legalább életében egyszer-kétszer mindenkinek el kellene jönnie a Művészetek Palotájába. Nem baj, ha ezzel együtt sokan vannak itt olyanok is, akik egyébként ritkán jelennek meg komolyzenei hangversenyen. Nem baj, ha itt-ott tételszünetben tapsolnak, ha nem mindent értenek.

Kezdődjön mindenkinek így az év, legyen mód és alkalom átgondolni, mit értünk el, mi vár ránk, és mi fontos számunkra.