Szlávok + Bartók (A Telekom és Perényi)

2008. szeptember 21.
Zeneakadémia

Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Perényi Miklós – cselló
Vez.: Keller András

GLINKA: Ruszlán és Ludmilla – nyitány
DVOŘÁK: h-moll csellóverseny
BARTÓK: Concerto

Elképesztő iramot diktált a karmester az egyébként is igen élénk tempójú nyitányban. Eltartott egy ideig, amíg utolértük a hangokat, és megállapítottuk, hogy ez a rohanás nem valaminek a leplezésére szolgál: a kisebb pontatlanságok ugyanis ilyenkor még apróbbnak tűnnek, vagy észre sem vehetők. Azért a leghangosabb részekben volt némi hangzásbéli differenciálatlanság, de a kezdő ütemek gyors hegedűfutamainak visszatértekor jól lehetett hallani külön-külön a hangokat. Ám a szép, csellókon megszólaló téma ebben a sietésben nem igazán tudott valóban megformáltan bemutatkozni.

Az, hogy ez a nyitány nem valami fülkápráztató mutatvány akart lenni, ami eltakarja a lényeget, hallatszódott a csellóverseny zenekari bevezetőjében. Itt már nem a tempó dominált, hanem olyan hangszínek a hegedűkön, csellókon, amelyek azt mutatták, hogy az a munka, amelyet a karmester az eltelt hivatali ideje alatt a zenekarnevelésre fordított, nem csak külsődleges eredményt hozott. Egységesen, szép tónussal szóltak a különböző szekciók – ilyet régebben inkább csak a hangversenyek közepe felé, jó hosszú bemelegedési idő után tudott produkálni a zenekar. A fúvósok sem maradtak le, nem lehetett egyenetlen belépéseket hallani, a kürtösök tartották magukat a hagyományokhoz, most sem voltak gikszerek; olyan zenészek játszottak, akiknek hallhatóan fontos volt, hogy jól működjenek együtt.

Az igazi, megejtő finomságok megszólaltatása terén azért van még mit fejlődnie az együttesnek, ez a lassú tételből derült ki leginkább, persze itt olyan művészhez kellett volna egyenrangú partnerként társulni, aki az ő csellójával mindent tud. Tónusról, hangszínekről, karakterekről, dallamformálásról nem kell sokat beszélni vele kapcsolatban. Hiszen ezek szépsége, kidolgozottsága játékának magától értetődő, abszolút színvonalú eleme. Nem csoda, ha egy zenekar ilyen tekintetben elmarad mögötte. De ne legyünk igazságtalanok, hiba végül is nem volt, bár néha a szólista kissé háttérbe szorult a fortékban bizony harsány zenekar mögött. Végül is – ez a lényeg – Perényi megmutathatta a Dvořák-mű minden szépségét, s a közönség tetszésviharára Reger d-moll cselló szólószvitjéből a Gavotte-ot adta ráadásul.

Egyfajta sprődebb, keményebb hangzás Bartóknak helyenként még előnyére is válhat, de egyébként is, a Concerto előadása a mű és a zenészek jóval közelebbi viszonyáról tanúskodott. Mindazon jellemzők, amiket erényként sorolhattam fel az előzőekben, itt is tartották magukat. A hol fájdalmas, hol játékos, hol komoly dallamokat, a kemény kitöréseket mind gondosan kijátszotta a zenekar. Csak az a végső elszántság, az, hogy sokkal többet akarunk, mint a hangok korrekt megszólaltatását, az érzékenyebb megközelítés hiányzott az előadásból – amely végül mégis pozitív mérleggel zárult. Mert azért az már észrevehető, hogy a zenészek igenis partnerei a karmesternek abban, hogy többet, jobbat nyújtsanak a tőlük eddig megszokottnál. Hogy meddig jutnak? Azt még néhány együtt töltött év fogja megmutatni.