Szívhez szól, hat betű. Mi az? - Az NFZ és Repin koncertjéről

2007. április 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Vadim Repin - hegedű
Sümegi Eszter, Fekete Attila, Fokanov Anatolij - ének
Vez.: Kocsis Zoltán

HAYDN: D-dúr (\"Óra\") szimfónia, No.101
BRAHMS: D-dúr hegedűverseny, Op.77
RAHMANYINOV: Harangok, Op.35

Hát persze, hogy a harang. Így érezte már Poe is, írt is egy négytételes költeményt a harangszóról, amely végigkíséri az életet a születéstől a halálig. Csilingelnek, zengnek-bongnak a harangok. Természetes, hogy egy zeneszerző is, akit megfogott zenei hangjuk, jó alapot látott egy nagyszabású, szimfonikus zenekart, kórust, énekes szólistákat felvonultató műhöz benne. Megjelenik a harangszó az első tételben a vonósokon, a fúvósokon, és természetesen az ütősökön, magán a zenekari harangjátékon is. Színes világ ez, a tenorszólót szép hangon, természetes előadásmódon éneklő Fekete Attila és a fortissimókban kissé túlzónak tűnő kórus jól jelenítették meg a születés zenében kifejezett csodáját.

Ettől függetlenül sokkal meggyőzőbb zenének tűnt az esküvői harangok inspirálta tétel, elmélyült szépségű zenekari bevezetővel kezdődött, Sümegi Eszter pedig szintén szép hangon, stílusos előadással járult hozzá - a kórussal együtt - ahhoz, hogy a továbbiakban is megmaradjon az az ünnepélyes hangvétel, amelyet a bevezető meghatározott. A rettegés és a halál harangszavát sötéten szóló zenekari hangzások, kórus, baritonszóló idézte fel a költemény alapján. Fokanov operás manírokkal kezdett, enyhe öblögetés, kis rácsusszanások a hangokra, de végül is sikerült a drámaiságot szem előtt tartva, valóban erőteljes megjelenítő eszközökkel bemutatnia a zenében rejlő mélységeket, amihez hozzájárult az is, hogy anyanyelvén énekelhetett. Természetesen a karmester - akinek köztudottan szívügye Rahmanyinov zenéje - teljes mértékben azon volt, hogy a nagyzenekarból, kórusból kihozza mindazokat a hangszíneket és drámai hatásokat, amelyek hatásos, szép előadás emlékét hagyták maguk után.

Az Óra melléknevű Haydn-szimfónia kamaraméretűre csökkentett zenekaron szólat meg. Amellett, hogy Kocsis vezénylése sok szépséget mutattatott meg belőle, sok részletét értelmezően adatta elő zenészeivel, valamifajta másodrendűség szinte végig jelen volt az előadásban, amit leginkább az okozott, hogy a nagyzenekar vonósai most nem igazán tudtak kamarazenekari szellemben muzsikálni. Ez így inkább csak a kötelező felvezetésnek hangzott a fő számhoz.

De legalább volt mihez! Mert jött a másik hat betűs, a hegedű; Vadim Repin kezében. A nagyon rokonszenves kiállású művész nem hazudtolta meg külső fellépését, nem úgy hegedült, mint aki virtuóz, mint aki sztár, mint aki magát akarja megmutatni, hanem mint aki Brahms hegedűversenyét. Ez - az ő zenei felfogásához, hegedülésének intenzitásához igazított zenekar segítségével - teljes mértékben sikerült neki. Túlzó romantikus felhangok nélkül, nagyon kifejező, de nem affektáló hangon játszott Repin. Képes volt nagyon erőteljes hangokat a mély húrokon, ugyanakkor nagyon finom magas hangokat a magas húrokon elővarázsolni hegedűjéből. És váltani hirtelen a kettő között, megjeleníteni a műben rejlő drámaiságot, de a szívhez szóló szépségeket is. Mint például a második tétel elején, ahol nagyon-nagyon szubtilis, szinte észrevehetetlen dinamikai hatásokkal szólalt meg a téma. És ott volt teljes súlyával a táncos fináléban is. A nagyon nagy tapsot, ünneplést most olyasvalaki kapta a közönségtől, aki teljes mértékben rászolgált.