„Szívből fakadt, találjon is utat a szívekhez” (Missa Solemnis / Rádiózenekar)

2007. szeptember 29.
Zeneakadémia

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara
Sümegi Eszter, Meláth Andrea, Szappanos Tibor, Rácz István (ének)
Vez.: Fischer Ádám

Bár Beethoven a művet Rudolf főherceg olmützi érseki beiktatására kezdte el írni, a rendelkezésére álló két év alatt nem készült el vele. Valójában még a partitúra rézbe metszésekor is küldött leveleket a másolónak a módosításokról, amelyek így már kimaradtak az első megjelent kiadásból. Abszolút véglegesnek tekinthető, általa ellenőrzött tisztázat – halála miatt – nem is maradt fenn a rengeteg, különféle célra készült másolat között, amelyek mind különböznek egymástól, és javítások tömkelegét tartalmazzák. Persze ezek az egyszerű hallgatók számára már csak apró eltérések, a lényeg, hogy gyakorlatilag kész lett a mű, de akkorra már nem szolgált valódi liturgikus funkciót, a szentpétervári bemutató is hangverseny formájában zajlott 1824 áprilisában, de a Kyrie, a Credo és az Agnus Dei egy hónappal későbbi bécsi előadása is a Kärtnetortheaterben zajlott.

Tehát jóval inkább Beethoven személyes hitét tükröző vallomásról van szó, mint gyakorlati vallási célokat szolgáló zenéről. A címként idézett híres mondatot maga Beethoven írta a Kyrie elé, és hogy a benne foglaltak megtörténjenek, Beethoven elvetette kora miseírási konvencióit, amelyben szerinte már túlságosan is erőteljesen volt jelen az olasz opera hatása, és régebbi mesterek (Palestrina, Bach, Händel) műveit vette mintául. Fontos volt számára a szöveg is, amelyet alaposan tanulmányozott, így szinte minden szót, frázist a legapróbb részletekig lefordított a maga zenei nyelvére.

Klemperer, aki a Beethoven Missa Solemnisének leghíresebb újkori előadásait és lemezfelvételeit vezényelte, 1957-ben ezt írta Tóth Aladárnak: „Óriási nehézséget jelent a realitás nyelvére lefordítani egy olyan művet, amely a realitással nem számol.”
Nehéz tehát a művet megszólaltatni, és odaadással kell hallgatni is, ami nagy figyelmet igényel. Hiszen Beethoven mindent bevetett azért, hogy az üzenet kézbesítődjék. A szólisták nem énekelnek széles ívű, dallamos áriákat, a kórus sokszor fortissimóban szól hozzánk, a zenekari közjátékok rövidek, a polifonikus szerkesztés az uralkodó, alig-alig nyugodhatunk meg. És ez az egzaltált beszédmód tényleg csak akkor közvetíti nekünk azt, amit Beethovan mondani akart, ha a legfelkészültebb erők adják elő.

És itt a legfőbb szószóló, mint említettük, a kórus. Ebben a minőségében a közel hetventagú MR Énekkar abszolút magas színvonalon megfelelt feladatának. Lett légyen szó a Gloria Fischer Ádám által elképesztően gyors tempójúra vett, de mégis tiszta, tagolt, a leghangosabb részeknél sem hangzavarba fúló megszólaltatásáról, vagy a különböző fugabelépéseknél a szólamok egységes tónusú hangszíneiről (és itt különösen a tenor és basszus emelhető ki, amely két szólam olyan módon tudott például a pianókkal bánni, hogy az eredmény valóban inkább egy-egy hangszerszer hatását keltette, mint sok éneklő férfiét). De különösen szép és hatásos volt az „et vitam venturi saeculi” szakasz is a Credóban, a pregnáns szaggatott hangsúlyozással, és persze folyamatosan csodálhattuk a mű perfekt ismeretét, a hangsúlyok, az előadási jelek pontos betartását. Egy ilyen énekkar alapvető feltétel ahhoz, hogy az, ami szívből fakadt, megtalálja útját a szívekhez.
Mellettük nem lehetett hibát találni a szólista kvartettben sem. Stílusosan, összeillően énekeltek, de azért inkább a szoprán-mezzo páros, Sümegi Eszter és Meláth Andrea tűnt ki, Szappanos Tibor tenorja és Rácz István basszusa helyett testesebb, erőteljesebb a hangok is elkéltek volna, bár zeneileg ők is helyükön voltak a produkcióban.

És természetesen a zenekar is. Szép hegedűszólót hallottunk Ábrahám Mártától a Benedictusban, és bár ritkán esik szó az üstdobokról, egy ilyen nagyszabású műben, ahol sok a szerepük, nem mindegy, hogyan szólalnak meg, ezért említsük meg kezelőjük, Varga Zoltán nevét, aki végig figyelemfelkeltően volt jelen hangszereivel.

A hangokkal tehát nem volt baj, elszámolt velük zenekar, karmester, énekesek, kórus rendesen, talán egy kicsit több hely jutott volna az áhítatnak egy nagyobb teremben, ahol jobban elfér ekkora hangtömeg, vagy itt ezzel együtt egy kicsit visszafogottabb tempók hagytak volna több teret az elmélkedésnek.