Szimfonikus változatok két szerzőre (A BFZ és Pieter Wispelwey)

2006. december 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Pieter Wispelwey - gordonka
Vez.: Fischer Iván

RAVEL: Pavane egy infánsnő halálra
DVOŘÁK: h-moll gordonkaverseny, Op.104
DVOŘÁK: Szimfonikus változatok, Op.78
RAVEL: La Valse - Táncköltemény

Minden jó, ha a vége jó. Márpedig a vége, az nagyon jó volt!
Johann Strauss vég nélkül ragozható Perpetuum mobiléje egy ragyogó második félidőt koronázott meg ráadásszámként.
A Fesztiválzenekar rendkívül ravaszul építette fel legutóbbi koncertjét. Az első félidőben minden bizonnyal csak azért mutatták be, hogyan nem szabad Ravelt és Dvořákot játsszani, hogy aztán annál nagyobbat üssön a koncert második fele.
Mintha nem is ugyanaz a zenekar ült volna a színpadon 19.45-től 20.45-ig, mint 21.00 és 22.00 között.

Egy nemes hölgy lassú, méltóságteljes tánca nyitotta volna terv szerint a hangversenyt. A tiszta vonalak, légies könnyedség, tűnékeny hangszínek helyett azonban vontatott tempóval hadakozó vonósok és kissé hamiskás fúvósok megfáradt produkcióját kapta a közönség.
Pieter Wispelwey egy középkori nemes ruházatában és modorában lépett a színpadra. A kedves, mókás arc, a hórihorgas alkatból eredő, kissé esetlen mozdulatok egy különleges lélek megnyilvánulásának lehetőségével kecsegtettek bennünket.
Végül is, amit hallottunk, nevezhetjük különlegesnek is.

Már a zenekari beveztő mély nyomokat hagyott bennem. Hihetetlen szélsőségek tempóban és dinamikában, fékevesztett lendület a vonókezelésben, levegővezetésben, darabokra eső harmóniák, dallamok, rosszul megvalósított wagneri gesztusok Dvořák hangjain.
A dolog kezdett gyanús lenni. Ezeknek valami problémájuk van ma este.

És akkor jött Wispelwey, szakadtak a húrok, a középkori spanyol elegancia levetkőzte úrias álruháját, és a probléma testet öltött.
Wispelwey-t leginkább a zene gátolja abban, hogy tökéleteset alkosson. Transzba kerül a zenei történésektől, s ez kis, jövő-menő görcsök formájában mozdulataira is rányomja bélyegét. Igazából eldönthetetlen, hogy a 30-40 évvel ezelőtti gesztusok koncepciójának eredményeként jönnek létre, vagy csupán a zenével való testi azonosulás következményei.
A lényeg, hogy lekísérhetetlen, amit csinál. Fischer Iván óvatos mozdulatai, a zenekar riadt belépései, ingatag tempóváltásai, az összes megmagyarázhatatlan szélsőség mind az ő lelkén szárad.

Aztán jött a szünet. Sőt! SZÜNET, ami egy új világ kapujának bizonyult.
A zenekar felszabadult mosollyal ömlött a szólista helyére, Fischer Iván is újra a régi, elegánsan határozott formájában jelent meg.

A Szimfonikus Változatok együgyü témája a lehető legtermészetesebben változtatta alakját. Az elbűvölő bécsi valcertől egészen a szigorúan szerkesztett fúgáig minden arca hitelessé vált.
A La Valse pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Merészen megszólaltatott súrlódásai, élesen artikulált ritmikája, a bátran fevállalt édes-borongós hangulat észrevétlenül vezette a közönséget a szilveszteri hangulat felé, ahol már egy véget nem érő vég humora is megengedett.