Szimfonikus tánc(olás)ok (A Filharmóniai Társaság Zenekara)

2006. január 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Ránki Dezső - zongora
Fodor Beatrix - ének
Vez.: Toshihiko Matsunuma

BEETHOVEN: Esz-dúr zongoraverseny, Op.73
PETROVICS EMIL: 1. kantáta
RAHMANYINOV: Szimfonikus táncok, Op.45

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara elsőrangú műsorral lépett színpadra a Magyar Szimfonikus Körkép hatodik hangversenyén. A produkciót talán úgy lehetne legtalálóbban jellemezni, hogy elejétől a végéig fűtötte a szenvedély. Elsősorban a karmester szenvedélyessége.

Beethoven zenéjét hallgatva valami azt súgta, itt nem csak a szerző küzd keményen. A zenekar, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a karmester és a szólista is mintha valamiféle csatát vívott volna egymással, azon túl, persze, hogy zongoraverseny lévén, ez végül is helyénvaló dolog. Nem volt mindig teljesen egyértelmű, ugyanazt akarják-e ők ketten mondani. Nem tudom pontosan, mi is hiányzott, vagy hiányzott-e egyáltalán, lehet, hogy inkább túl sok volt valamiből - például a karmester már-már tolakodó igyekezetéből, vagy a zenekar időnkénti masszaszerű hangzásából -, de mindent egybevetve mégis hatalmas élmény volt. Az első tétel végtelen sokszínűsége Ránki keze alatt káprázatosan szólalt meg. Szólista és zenekar ugyan nem mindig egyszerre érkeztek meg valahová, nem mindig ugyanazt a hangulatot képviselték, azt hiszem nem is mindig értettek egyet, de az egészet mégis hihetetlenül összetartotta valamiféle megnevezhetetlen erő, bár az is lehet, hogy nagyon is könnyű megnevezni: Ránki Dezsőnek hívják.

Ha az első tételt a harciassággal, küzdelemmel szokás jellemezni, a másodikról leginkább az volt a benyomásom, az is küzdelem a maga csendesebb, eltöprengőbb módján, de az egy másik fajta, egy elgondolkodó viaskodás. A már sokat tapasztalt ember tűnődése, tépelődése, talán épp azon, helyes volt-e annyira erőltetni azt a győzelmet, de ha már így adódott, hogy meglett, hát örüljünk neki, csapjunk bele, és Ránki úgy játszotta el azt a néhány másodperces átvezető szakaszt a második tételből a fináléba, hogy az bizony lélegzetelállító volt.

Az est második része, Petrovics Emil 1. kantátájával indult. A zene kimondottan szép. Nem csak szép, de megindító, helyenként fülbemászó, imitt-amott Bartókos, másutt Debussy-s, de mindenképpen kellemes. A zenekarból alakult kamarazenekar, Fodor Beatrix és Toshihiko Matsunuma nagyon szép együttműködésének voltunk fültanúi. A fiatal szoprán jó adottságokkal rendelkezik. Jól bánik a hangjával, kedves, bájos egyéniség benyomását kelteti a színpadon. Nagy hangsúlyt fektetett a szöveg érthetőségére, a kifejező éneklésre. Érzésem szerint kicsit visszafogott volt, nem merte elég bátran vállalni az érzelmeit, nem élte bele magát eléggé a zenébe, de megvan minden adottsága ahhoz, hogy szenvedélyes énekesnő váljék belőle.

Nem kizárt, hogy Toshihiko Matsunuma egész este Rahmanyinov művére várt. Beethoven esetében voltak fenntartásaim, gyanakodva néztem ezt a túlzott igyekezetet, nem éreztem mindig helyénvalónak a nyakatekert mozdulatokat, s kicsit egyoldalúnak is tűnt a hozzáállás. Rahmanyinov áradóan romantikus zenéjének megszólalása után nem volt kétséges, ez Toshihiko világa, amiben szárnyalhat, pancsolhat, toporzékolhat, kapálódzhat, örömködhet kedvére.

Az első másodperctől az utolsóig összeolvadt a zenével, szinte már egy hangszer volt a zenekarból, egy szólam (néha be is énekelt egy-két hangot), egy alkotóelem, vagy nem is tudom, hogyan fejezhetném ki. Eltáncolt egy teljes pantomim-előadást. A japán dirigens, aki mindössze 37 esztendős, gyakorlatilag úgy mozgott a pulpituson, mint valamiféle fürge lángnyelv, ide-oda hajladozva, cikázva, időnként egészen érthetetlen, máskor nagyon is helyénvaló mozdulatokat téve. Teljes testével fejezte ki, mit vár a zenekartól, mi az, amit hallani szeretne. Szinte már féltem, hogy egyszer csak széttárja frakkja ide-oda libbenő szárnyait, s elrepül itt nekünk nagy igyekezetében. Megvallom, némiképp irigykedve néztem ezt az embert, aki ilyen mértékben képes átadni magát a hangok, a ritmus hívó szavának, hagyja hatni magára, nem fél, hogy elsodorja, hogy beleszédül, hogy belehal, nem törődve semmi mással, csak azzal, hogy a zene úgy szülessen meg, ahogyan ő elképzelte.

Azt persze nem tudom megítélni, mennyire szólt a zenekar a karmester vágyai szerint, de ahogy néztem a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát, az idő múlásával egyre inkább hagyták belevinni magukat a táncba, odaadták magukat Rahmanyinovnak, még akkor is, ha nem is igazán akarták, ha némelyek zavartan mosolyogtak is kicsit a bajuszuk alatt, vagy épp küszködtek a feltörni vágyó kuncogással. Mégis, olyan hangzás, olyan eszeveszett szenvedély született a Szimfonikus táncok végére, amilyet nem minden nap hallani.

Felmerülhet persze a kérdés, hogy nem öncélú-e kissé ez a fajta dirigálás. Nem szól-e sokkal inkább magáról a dirigensről, mint a zenéről? Nem tudok válaszolni. Nekem, személy szerint ambivalens érzéseim voltak az estével kapcsolatosan, sok volt kicsit a szédítő szenvedélyből, meg az ugrabugrából, de az biztos, hogy érdekes élmény volt, s úgy tűnt, a közönség elégedetten távozott a Művészetek Palotájából.