Sziget a Duna-parton (Flamand Királyi Szimfonikus Zenekar / Herreweghe)

2008. december 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Flamand Királyi Szimfonikus Zenekar
Martin Helmchen – zongora
Vez.: Philippe Herreweghe

SCHUMANN: a-moll zongoraverseny, Op.54
BEETHOVEN: III. (Esz-dúr, „Eroica”) szimfónia, Op.55

Az ember mindig különös izgalommal készül azokra az eseményekre, amelyektől valami új, szokatlan, de jó dolgot remél.
Ilyen volt számomra a Flamand Királyi Filharmonikus Zenekar koncertje is.
Igaz ugyan, hogy – tőlünk nem is olyan messzire – ők is Európa határain belül építik a kulturális életet. Az északi mentalitás mégis rejtegethet meglepetéseket a magyaros vérmérséklet számára.

Azt hiszem, nem véletlen, hogy a régizene fellegvárai javarészt a nyugat hűvösebb éghajlatú területein találhatók. Talán az ott élők jobban tudnak azonosulni a 3-400 évvel ezelőtti zenészmagatartással, mint keletebbi társaik.
Akkoriban a „zenész” is inkább csak egy szakmának számított, nem pedig a kiváltságosok egy speciális körének, mint manapság. Egy foglalkozás volt, mely a többihez hasonlóan gyakran apáról fiúra szállt, s melyet egyesek kiválóan, mások csak jól, némelyek pedig épphogy elfogadhatóan tudtak elsajátítani. Akkori hallgatóik sem pályáztak világrengető élményekre, a zene inkább csak egy kis szórakozást jelentett a mindennapokban, vagy szolgálatot a liturgiákon, hivatalos eseményeken.

Éppen ettől a korabeli hozzáállástól volt más Herreweghe Eroicája, mint a manapság szokásos előadások. Az első tétel hősiessége valahogy megszelídült a flamand muzsikusok kezei között. Ezúttal nem kerültünk közvetlen kapcsolatba az eredetileg Napóleon előtt tisztelgő nemes emberi magatartás megjelenítésével, csupán távolról figyelhettük e ritka tüneményt. Herreweghe ugyanis súlyos akkordok, patetikus hangfüzérek helyett elegáns, kissé konzervatív, ám teljesen természetes külsődleges jegyekkel átitatva szólaltatta meg Beethoven hangjait.

Más volt a gyászinduló is, mint ahogy azt mi itt a XXI. században elvárjuk. Nem egy elvont, megfoghatatlan, titokzatos halál képe jelent meg a színpadon. A lágyan hullámzó, nyújtott ritmusok, a szárazabb hangzás kapcsán az élet vége rettenetes esemény helyett természetes zárlattá változott.
Aztán egy szelíd, de nagyon pregnáns Scherzo következett, majd pedig a klasszikus mivoltához képest meglehetősen terjedelmes zárótétel rendkívül emberbaráti változata zárta darabot.

Be kell vallanom, nem kis fordulatot kellett tennem ahhoz, hogy élvezni tudjam ezt az előadást. De amiért végül is megadtam magam és abszolút igaz, pozitív élményként könyveltem el Herreweghe felfogását, annak az az egyszerű oka, hogy ez a számomra mindig olyan fárasztó szimfónia ezúttal könnyen bevehető, emészthető formában szólalt meg.
Nekem magamnak nem kellett végigküzdenem ezt a hősi harcot, pusztán mint egy történetet, végighallgattam azt.

A műsor rendjétől eltérően csak most, másodikként tárgyalom a koncert nyitószámaként elhangzó Schumann-zongoraversenyt. Természetesen nem véletlenül.
Amilyen könnyen megadta magát számomra az Eroica fajsúlyosnak tartott zenéje, olyan nehezen vált befogadhatóvá ez a szinte slágerként kezelt versenymű.
A zenekar ugyanis az est első felében is hozta régizenés magatartását, a szólista azonban teljes egészében az új idők gyermekeként lépett a színpadra. Nem hiszem, hogy Martin Helmchen fiatal kora okozta a különbségeket (ahogy a szintén jelenlévő Johanna fogalmazott: az ifjú művész a maga 26 évével „szemtelenül fiatal”). Egyszerűen máshonnan nézik a világot, s ezen valószínűleg az idő sem fog változtatni.

Martin Helmchen hatalmas íveket igyekezett játszani, szélsőséges dinamikai váltásokat produkált, s a hangszínek rendkívül bő tárházát vonultatta fel. Talán kicsit sok volt a tempóingadozás, de legalább ezen a területen találkozott koncepciója a zenekaréval. Herreweghe és együttese ugyanis csak ebben az egyben változtatott némileg az előbb részletesen elemzett hozzáállásán. Kimértek voltak, nyugodtak, átgondoltak, akárcsak egy csendes, rendes középkorú állampolgár.
Az ebből fakadó apróbb összetűzések ellenére a két fél hihetetlenül intelligens, figyelmes alapkarakterének köszönhetően mégiscsak megszületett Schumann zongoraversenye. A megszokotthoz képest ezt a megoldást a Beethoven-szimfónia előadásával ellentétben nem nevezném a szokásosnál jobbnak. De a szimfónia tükrében utólag módosítom a koncert szünetében leszűrt véleményemet. Akkor eléggé haragudtam a zenekarra, amiért sok helyen meghiúsították Helmchen koncepciójának létrejöttét. Most már megértem, hogy ez nem hiba volt az együttes részéről, csupáncsak a nézőponti különbség realizálódása.

Tulajdonképpen szép dolog, ami ettől a zenekartól árad. Lenyűgözi az embert, ahogy ebben a borzasztó feszült világban mint egy elkülönült, nyugodt sziget, úgy létezik ez a zenekar. De szerintem mindenki jól járna, ha néha, titokban egy-egy fél órára megszöknének erről a szigetről.