Szétterült ütem hálója (a Göteborgi Szimfonikusok)

2008. március 30.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Göteborgi Szimfonikus Zenekar
Akiko Suwanai – hegedű
Vez.: Eötvös Péter

BARTÓK: Négy zenekari darab, Op.12
EÖTVÖS: Seven
WAGNER: Siegfried-idill
STRAVINSKY: Tűzmadár-szvit

Ha emlékezetem nem csal, először köszönthettünk skandináv zenekart a Művészetek Palotájában. Ez a tény annál is inkább említést követelőnek mutatkozik számomra, hiszen az intézmény immár több mint hároméves történetében a világ szinte minden tájáról – Amerikától Ázsiáig – érkeztek hozzánk jeles szimfonikus együttesek. Csak éppen az utóbbi évtizedek legimponálóbb zenekari fejlődését produkáló északi országok képviselői kerültek el bennünket.

Merthogy nehéz volna tagadni, Mariss Jansons áldásos munkája előtt ugyan hol tartott az Oslói Filharmonikusok Zenekara, vagy a legújabb idők ragyogó finn karmesterei gondozta finn orkeszterek, Helsinki, Lahti zenekarai, s talán nem csupán nekem tűnt fel, hogy a Dán Rádió Szimfonikus Zenekara lassan Európa élvonalába kéredzkedik. S akkor még egy szót sem szóltunk arról a hallatlanul gyümölcsöző húzóerőről, melyet ezek az ún. nagy zenekarok fejtenek ki a kisebb városok zenei együtteseire Bergentől Helsingborgon át Jyväskylä-ig, leküzdve minden provincializmus iránti előítéletet, egy sosem látott virágzást indítva el a skandináv zenekari kultúrában.

De érdemes volt várni, mert mindjárt a legjobbat kaptuk: a Göteborgi Szimfonikus Zenekar nemcsak Svédországban számít „listavezetőnek”, de ma már egész Skandinávia legtöbbre becsült együttese. Az észt Neeme Järvi több mint húsz éven át irányította a társulatot, mely munkája nyomán nemcsak a régió, de az egész kontinens egyik megbecsült zenekara lett. Méghozzá Eötvös Péterrel, a XX. századi és kortárs repertoárért felelős első vendégkarmesterrel a „soraiban”.

Ahogyan zeneszerzői munkásságát, Eötvös karmesteri kvalitásait is többször volt alkalmam megtapasztalni: mindannyiszor egy felkészült és valódi elképzeléssel dolgozó dirigens benyomását keltette. Mozdulatai világosak, egyértelműek, számomra már-már letisztultnak tetszenek, zenészeit sosem hagyja magukra, irányítása ugyanakkor végig kontrollált és határozott. Stílusa pedig félreismerhetetlenül tárgyilagos: szélsőségektől, ízlésromboló gesztusoktól mentes, és mindenekelőtt hallatlanul fegyelmezett. Mi sem áll távolabb Eötvöstől, mint a céltalan szentimentalizmus vagy a gazdátlan hangokba öntött, áradó szenvedélyfolyam. Eötvös a milliméteres pontosság, a szinte már kristályosan áttetsző hangzás embere, az analitikus muzsikálásé, melyet hidegnek és kiszámítottnak érezhetünk ugyan, de zenei minőségében legtöbbször kifogástalan, amit nyújt. Azt a formakultúrát, kiérlelt esztétikát, melyet zeneszerzőként megvalósítani igyekszik, lényegében karmesterként is vallja. A dirigens Eötvös Péter zenei kifejezéskészlete ebben a tekintetben Pierre Boulezének közeli rokona, az áttetsző zenekari hangzás, a struktúra, a művi megszerkesztettség felmutatása számára az elsődleges.

A vasárnapi hangverseny nyitószáma, Bartók Négy zenekari darabja kevéssé kedvez ennek a formanyelvnek. Bartóknak a korszak divathullámát követő, kissé túlírt zenekari darabjai több helyütt nagyobb hangtömböket mozgatnak, bonyolultabb polifóniát alkalmaznak annál, hogysem a szerkezet első hallásra világosan kirajzolódjék – a koncert legkevésbé sikerült mozzanatait is itt vélem felfedezni: cseppnyi bizonytalanságot, kételyt, nehézkességet.

A koncert további programja már sokkal inkább tartalmazott olyan műveket, melyekben Eötvös fent vázolt erényei maradéktalanul érvényesülni képesek. Saját, Seven címmel bejegyzett, szólóhegedűre és zenekarra írt kompozíciója magyarországi bemutatóként szólalt meg a japán Akiko Suwanai előadásában. Suwanai pazar hegedűs, vonalvezetése határozott, de nem kemény, hangadása azonban végig pontos, játékintenzitása kétséget, ellentmondást nem ismer, koncertrációja, mellyel Eötvös alkotását elővezeti, szinte kézzelfogható. Akárcsak a tavalyi évben a magyar közönségnek bemutatkozó, brácsára és zenekarra komponált Replica, a Seven is kifejezetten versenymű-szerű darab. Szerzője az öt évvel ezelőtt bekövetkezett katasztrófára, a Columbia űrsikló tragédiájára emlékezik, s az ott elhunyt hét űrhajósnak állít emléket. Mindahány ott veszett asztronautához saját hegedűkadenciát kapcsol Eötvös, s ez a hetes szám a zene szervezőjeként is részt vesz a darabban: a negyvenkilenc muzsikus hét csoportot alkot, a szólóhegedű mellett a terem különböző (emeleti) pontjain még hat hegedűs játszik, gyönyörűen kitöltve a Nemzeti Hangversenyterem hatalmas belső terét.

Végül a Siegfried-idill, és a Tűzmadár-szvit 1919-es kidolgozása a koncert második felében. Előbbi tisztán és gyönyörűen megformálva szólal meg, utóbbi pedig hatásos és felkavaró erejű, irigylésre méltóan rétegzett produkciót kap. Itt tűnt fel először számomra Eötvös dirigensi eszköztárának egy másik igen fontos eleme: egy maradéktalanul kidolgozott, szinte a végsőkig kicsiszolt dinamika, mely, megkockázatom, Eötvösnél a zenei szubsztancia elidegeníthetetlen része. A karmester olyan magabiztossággal kezeli a halk és hangos részek relációját, egyensúlyát, s tölti ki a hangok nyújtotta aktuális erőteret, ami tanítanivaló: a pianók és a forték közötti dialógus a Stravinsky-műben mesteri zenekari tudásról árulkodik; méltó és emlékezetes záróakkordokkal szolgálva egy kiváló fesztiválhoz.