Szerényen és szépen (Az Északnémet Rádió Zenekara, Repin, von Dohnányi)
2007. március 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
LIGETI: Lontano
MENDELSSOHN: e-moll hegedűverseny
MAHLER: I. (D-dúr) szimfónia
Az Északnémet Rádió Zenekara
Vadim Repin - hegedű
Vez.: Christoph von Dohnányi
Két szerény ember lépett fel március 20-án a Művészetek Palotájában az Északnémet Rádió Zenekarával. Milyen jó ilyesmit látni a mai magamutogató, önreklámozó világban: nem volt kifelé, a közönségnek játszás, elmaradtak a széles gesztusok, és nyoma sem volt a manapság a koncerttermekbe is egyre inkább betörő bohóckodásnak. Volt viszont muzsikálás, nem is akármilyen.
Vadim Repin neve garancia arra, hogy nem kell lasszóval fogni a közönséget azokra a koncertekre, amelyeken fellép, pláne, ha Mendelssohn hallatlanul népszerű e-moll hegedűversenyét adja elő. Van valami lefegyverző abban, ahogy játszik: nem is annyira a technikájában, ami minimum bravúros, hanem az egyszerűségében, divatos kifejezéssel élve a letisztultságában. Sehol egy felesleges, öncélú mozdulat, minden a szerzőnek és a műnek rendeltetik alá. Repin keze alatt szinte énekel a hangszere, az orosz művész ezernyi színt képes elővarázsolni hegedűjéből.
Christoph von Dohnányi szintén varázsolt: főként a koncert második felében, Mahler I. szimfóniájában. A szünet előtt talán nem is nagyon volt rá lehetősége. Ligeti György Lontano című alkotásának előadása nemes gesztus a budapesti közönségnek. Bizonyára fontos mű, engem sajnos nem nagyon tudott megérinteni. A hegedűversenyben nem nagyon brillírozott a zenekar, persze szükség sem volt rá, csodának ott volt a szólista.
Hanem aztán a második részben történt valami. Dohnányi keze alatt kaleidoszkópszerűen bontakozott ki a Mahler-mű sokrétű zenei szövete. Emlékezetes pillanatok követték egymást szinte felfoghatatlanul gyors egymásutánban: a nyitótétel főtémájának leheletfinom megszólaltatása, a második tétel vaskos nyersesége és lendületes Laendlerje, a kvázi-gyászinduló ellentétes hangulatainak hatásos érzékeltetése, és végezetül a nagyszerűen felépített finálé, a végén a szerző intencióinak megfelelően állva játszó kürtösökkel.
Érdekesség, hogy majd\' három évvel ezelőtt von Dohnányi ugyanezen művet vezényelte a londoni Philharmonia Zenekar élén itt Budapesten. A koncepció lényegét tekintve nem sokat változott, de a karmester mintha most több kockázatot vállalt volna, elementárisabb volt az előadás. Az is biztossá vált, hogy nem érdemtelenül hívják a Carnegie Hallba koncertezni a hamburgi zenekart, nagyszerűen játszottak.
Fáy Miklós egyik írásában feltette a kérdést, miért nem találkozott még senkivel, aki kedvenc karmesterének Christoph von Dohnányit mondta volna? Lehet, hogy a Mahler-opusz előadása után újra körbe kellene kérdeznie az ismerősöket?
