Szép hölgy, szép hanggal (Miklósa Erika estje)

2008. április 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Miklósa Erika és vendégei
Fabio Sartori – tenor
Ruggiero Raimondi – basszus

MÁV Szimfonikus Zenekar
Vez.: Medveczky Ádám

Miklósa Erikáról van egy régebbi emlékem. Úgy tíz esztendeje lehetett, hogy Gregor József meghívta évi rendes jótékonysági koncertjére, amit minden nyáron a gárdonyi református templomban tartott a helyi kisnyugdíjasok megsegítésére. Az eseményről a cserfes nyaraló-szomszéd néni értesített minket, így hát elmentünk mi is. Az akkor igen fiatal, de már neves énekesnő hallatlan természetességgel énekelt a jelen világunk értékrendjét figyelembe véve korántsem VIP közönségnek. Kisnyugdíjasok, helybéliek, épp ott nyaralók lehettek tanúi e szokatlan áriaestnek, ezen belül Gregor magával ragadó, sziporkázó személyiségének, világraszóló hangjának, és Miklósa Erika közvetlen, természetes lényének, odaadó éneklésének.

Kedd este persze más volt a hely, más volt a közönség. Azt lehetett tudni, hogy szép a hang, és szép a hölgy. Kíváncsi voltam, hogy ugyanaz-e a személyiség.
Ez immár a harmadik olyan áriaest a Művészetek Palotájában, melyet Miklósa Erika neve fémjelez. A műsoron idén Rossinival kezdődött, egy tekintélyes Verdi-blokkal folytatódott, majd két Don Giovanni-részleten keresztül jutottunk el Donizettiig.

Ahogy legutóbb az Alagna-koncerten, most is a MÁV Szimfonikus Zenekar volt szolgálatban. Gyermekkorom hőse, Medveczky Ádám dirigált; emlékszem, imádtam nézni lobogó haját a Zeneakadémia soraiból, érzékelni temperamentumát, az ifjonti tűzet. Mára Medveczky jóval takarékosabb a mozdulatokkal, megfontoltabb, visszafogottabb, olybá tűnt, mint egy illúzióit, nagy álmait vesztett profi. A nyitódarabként felcsendült Sevillai borbély-nyitány például csak a felcsendült hangokban hordozta a darabban meglévő rossinis sziporkát, a dinamika, a tempó nem igen járult ehhez hozzá. Mindemellett Medveczky mozdulatai kifejezők, ha kell serkentőek. Ám a zenekar minden igyekezet ellenére legfeljebb megfelelő ezen az esten, de hát nem is övék a főszerep, hanem az énekeseké: Miklósa Erikáé, és a két vendégé. Az egyikük valóban nagy név, igaz, karrierje delelőjén jóval túl: Ruggiero Raimondi, másikuk egy fiatalabb tenor, ugyancsak Itáliából, Fabio Sartori. Felváltva hallunk áriákat, duetteket, és zenekari betéteket, melyek majd minden esetben nyitányok, az egyetlen kivétel a Traviata III. felvonásának gyönyörű előjátéka.

Elsőként Raimondi énekelt szólót, Don Basilio áriáját a Sevillaiból. Különösen igaz volt itt a „minden kezdet nehéz” közhelye. A korábbi erejét és fényét teljességében már nem birtokló orgánum nehezen találta önmagát, sőt egy helyütt némi aszinkronitás lépett fel a zenekar és énekes között. Később Raimondi mindinkább belemelegedett, és a legjobb formáját épp a hosszú záró duettben hozta, a Don Pasquale II. felvonásából. Dulcamara áriájában sziporkázhatott, a Don Giovanni duettjében pedig úgy tűnt, éveket csévélt vissza az idős mester, mély tónusú orgánuma gyönyörűen szólalt meg.

Fabio Sartori nem hőstenor alkat; finoman szólva is pufók. Óhatatlanul eszembe jutott a néhány héttel ez előtti Alagna-est, de nem ezért. Sokkal inkább a hangkarakter különbözősége miatt. Sartori tenorja nehezen lenne légiesnek, vagy könnyednek nevezhető; sokkal inkább egyfajta éles, erőteljes regiszteren szól, és néha az volt az érzésem, hogy túlságosan hangosan is. Időnként valósággal kiabált, ami főképp azért kár, mert testes, erőteljes orgánuma, hangszíne igen egyedi, és önmagában véve kellemes. A közönség mindenesetre vette a lapot, mind a szólószámokban, mind a duettekben érezhető volt a feléje áramló szeretet, Nemorino románcával pedig learatta az est legnagyobb ovációját.

A főszereplő persze mégiscsak Miklósa Erika volt, aki úgy tud leplezetlenül fürdőzni a sikerben, úgy tud teátrálisan meghajolni, istenáldást kívánni, hogy mindez nem kelt bennem ellenérzéseket. Hajlamos vagyok elhinni neki, hogy komolyan gondolja, hogy neki is fontos ez az egész. És főképp, nincs mese, szép hangja van. Ami ennél is fontosabb, nagyon jól bánik vele. Legszínesebben ez a Traviata szívszorító duettjében mutatkozott meg, melyben leheletfinom pianókig jutott, szinte a természetes beszéd egyszerűségéig ereszkedve. Érzésem szerint a duettekben Raimondival alkotott harmonikusabb párt; a sok évtizedes tapasztalattal bíró énekes érzékenyen és éles szemmel alkalmazkodott Miklósa Erikához, kissé maga elé engedve őt, de mindig biztosítva a határozott színpadi jelenlétet. Sartori partnereként elsősorban színészi játékban mutatkozott kettejük között harmónia, ám gyakran úgy éreztem, hogy a tenor hangerőben túlságosan is fölé kerekedik.

Talán túlzó lenne szcenírozottnak nevezni az előadást, mégis markánsan több volt, mint egyszerű áriaest. Testbeszédben, gesztusokban, sőt az énekesek egymás közötti interakcióiban igazi operaelőadás részletei jelentek meg a színpadon, a díszletek helyén pedig négy hatalmas kivetítő tette láthatóvá a hátrébb ülőknek az előadók gesztusait, mozdulatait, mimikáját. Miklósa Erika mindezt azzal tetézte, hogy fellépőruhái kiválasztásával követte az előadott áriák alkotta ívet. Első színpadra lépésekor, Elena bolerójában (A szicíliai vecsernye) izgalmas ciklámen ruhában jelent meg, Zerlina és Don Giovanni kettősére pedig pompázatos fehér-fekete nagyestélyiben vonult be a színpadra. Lucia áriáját a Lammermoori Luciából már lilás-kékes összeállításban énekelte.

Ráadásként előadott népdalunk, az A csitári hegyek alatt az olasz nyelvű és temperamentumú operarészletek után egyaránt hatott melegségesen a miénknek és üdítően „más”-nak, mint az est egésze. Hogy mennyire stílhű e szép dalt operaénekesi habitussal és hangképzéssel ötvözni, az szubjektív megítélés kérdése; én úgy érzem, hogy a pályakezdésében, és – talán ebből is fakadóan – viselkedésében a színpadi sztároktól különböző Miklósa Erika itt engedhetett volna kissé az operai előadásmódból.

Mégis, ami megnyugtató, hogy úgy tűnik, az ünnepelt szoprán ma is képes önmaga maradni, és természetes közvetlenségével közönsége felé fordulni. És ez ma nem kis erény.