Szélsőségek estje (Piotr Anderszewski zongorahangversenye a Zeneakadémián)

2002. január 18.
Zeneakadémia

Az 1969-es magyar-lengyel születésű Piotr Anderszewski fél ház előtt adott koncertet január 18-án a Zeneakadémián. Nem tetszik ez Recenzensnek. Noha Anderszewski játéka erősem megosztja a kritikusokat, egyesek túl vadnak, túl durvának érzik, azt senki nem vitatja, hogy fenomenális pianista képességekkel bír, hogy technikája abszolút tökéletes, hogy mindig komoly elképzelése van az általa megszólaltatott darabról.
Ráadásul kétségkívül világhírű, és egészen hatalmas műsort játszott.

Aki mégis ott volt, roppant jelentős, ám fölöttébb ellentmondásos élménnyel ülhetett le bora-söre mellé a koncert után. A kiadott műsorral ellentétben első számként a Diabelli hangzott el, és már ezen megütközött Rec. Hiszen, mint Alfred Brendel írja, nyilván csak egy őrültnek jutna eszébe minden bemelegítés nélkül ezzel a majdnem ötven perces gigásszal kezdeni egy koncertet. Anderszewski bízik magában, és erre minden oka megvan: olyan tökéletes manuális képességekkel rendelkezik, hogy sikerült makulátlanul, szinte mindvégig teljes koncertrációval eljátszania ezt a félelmetesen nehéz és bonyolult darabot.

Anderszewski roppant nagy, ugyanakkor veszélyeztetett tehetség. Mert a második meglepetés akkor érte Rec.-t, amikor a művész mintegy beosont a pódiumra, és szinte odamenekült a zongorához, mint Thomas Mann regényében (Doctor Faustus) a zeneszerző, Adrian Leverkühn a kuplerájban. Ráadásul Rec. a lemezborítókon publikált fotók alapján azt hitte - és hogy joggal, abban hölgyismerősei is megerősítették -, hogy egy filmsztár külsejű férfiúval fog találkozni.
Ám Anderszewski az életben inkább egy Dosztojevszkij-hősre emlékezetet. Ahogy járás helyett osonva suhan, ahogy e suhanás közben a kezét tartja, az valamiféle neurózisra utal. Ezért vélhetjük veszélyeztetettnek. És ennek megfelelően is játszott.

Már az igénytelen keringő-dallam bemutatásával megbabonázta a hallgatóságot, ezt a darabkát előadásában nem Anton Diabelli, hanem nagyon is Ludwig van Beethoven írta. Értelmezési kérdés, miért is ne?! Ha Beethoven ezt a valcert választotta a zenetörténet talán legnagyobb zongorára írott variációs művének alapjául, akkor ő írta a darabot, gondolhatja Anderszewski, és előadása oly meggyőző volt, hogy aligha lehet kételkedni állítása belső, művészi igazában.
Egyre-másra áradtak a változatok, a művész nem akart semmiféle egységet teremteni köztük, és valljuk be, ilyen egység, ilyen "összhangzó értelem" talán (szinte bizonyosan?) nem is létezik a Diabellli variciók című zongoradarabban. Rec. legalábbis nem ismer zenetudományos művet, mely nyomába jött volna ilyesminek.
Hisz nyilvánvaló, hogy ez a variációsorozat nem azzal a dramaturgiával építkezik, mint társai, mondjuk az op. 111 második tétele vagy az E-dúr szonáta (op. 109) fináléja. Azokban egyre magasabbra hágunk, hogy a változatok végén belépjünk a transzcendencia birodalmába. Itt is megtörténik az átlépés (lásd a kolosszális zárófúgát és aztán a metafizikus menüettet), de az emelkedés nem egyenes vonalú, a legkevésbé sem töretlen; most kitérőkön, elágazásokon, dühkitöréseken és elborulásokon át vezet a hosszú út.

De hogyan is lehetne kitérők, útvesztők nélküli a menet 33 variáción át?! Ez még a sátános Beethovennek sem sikerülhetett. Amit láttunk: egy ördögi termékenységgel dolgozó agy kiáradása, az ötletek szinte felfoghatatlanul gazdag burjánzása, nem, inkább vulkáni kitörése, kilövellése. Rec. úgy érezte, Anderszewski tökéletesen azonosult a művet nem is annyira író, mint inkább improvizáló Beethovennel. Volt is aztán fanyalgás a szünetben: "persze, kurvára tud zongorázni, de durva..., túl vad...". Na igen.
De végre egy zongorista, aki mer kockáztatni, aki mintegy élveboncolást hajt végre magán a koncertezés örvén. Anderszewski minden csak nem tuttista. Mondtuk: veszélyeztetett tehetség.

Szünet után Bach. Három darab a Wohltemperiertes Klavier II. kötetéből (B-dúr, b-moll, H-dúr) valamint a d-moll Angol szvit. Itt a fanyalgók elhallgattak, a zongora csodálatos bensőségességgel énekelt, az Angol szvit Sarabande tételét ritkán hallhattuk ilyen mélységesen mély, szláv melankóliával. De aztán Anderszewski nem bírt magával, ismét kitört, a művet lezáró Gigue tényleg túlzottan tépettre sikerült.
Ráadásként Beethoven op. 126-os Bagatelljeiből játszotta el a első darabot. Éteri tisztasággal. Búcsúként.